Kik nagy hatalommal
hirdettétek a Krisztus Jézus feltámadását (ApCsel. 5).
Ments meg, Uram minket!
Amíg élünk,
semmi sem állandó! Mindent a hit határoz meg, hogy amit éppen állandónak
tartok, az azért az, mert hiszek benne. Amiben hiszek, az táplálja a reményt,
hogy mindig lesz olyan szeretet mely megerősíti azt az állapotot, mely iránt
hitem van. Mindez azért működhet így, mert érzelmileg az adott helyzethez
kötődésem van. Ebben az esetben nem Isten hitről, nem az Istenbe vetett
reményről, vagy nem is arról a szeretetről beszélek, Aki az Isten. Csupán e
világi értelmezés szerinti fogalmaknak tekintem azokat.
Azt nem
tudom megmondani bizonyossággal, hogy ez filozófiám, vagy hitvallásom az
életről. De, inkább gondolom azt, hogy ez filozófiám, mert nem érzek ehhez az
állításomhoz erős érzelmi kötődést.
Azonban,
ebből az okfejtésemből kiindulva, úgy vélekedek, hogy minden erőlködésünk, és
késztetettségünk a cselekvésre, mely az időt sürgetni akarja, és a dolgokat
teljesedésbe eljuttatni óhajtja, nevetséges, öncélú és naiv, idealista
megközelítése a dolgoknak. Amiről az derül ki, hogy én akarom a dolgokat kézben
tartani, irányítani, meghatározni. Sokkal inkább, mint engedelmességre
törekedve, megengedővé tenni magam rá, hogy annak a része lehessek, ami az
életben helyes, és jó, a mindenek javát szolgálja.
Miért ne
engedné az ember ezeket az erőket érvényesülni önmagán? Teszem fel a kérdést,
akkor, amikor az embert nem teremtményként, hanem, csupán evilági lényként
szemlélem. Aki elkötelezett a világ és az evilági létezés iránt, és az életre
vonatkozó összefüggéseket a pillanatnyi, háromdimenziós kiterjedésében értelmezi.
Valljuk meg, erre van képességünk, és erre hajaznak ösztöneink is, mert erre
neveltettünk, erre lettek kifejlesztve érzékeléseink.
Az
embernek, magának kell képességét kialakítani arra, hogy az evilágot jelentő
dimenziókon felül, az Isten teremtette, és örökkévalóságát vizionáló
dimenziókra is érzékennyé tegye magát. Erre a képességre az ad az embernek
lehetőséget, ha elfogadja, alapállásként azt a tényt, hogy önmaga Isten
teremtménye, szándékának és akaratának következménye, mely szándék nem
hiábavalóság, nem véletlenszerűség, annál inkább érdekérvényesítés!
Az
embernek arra van szabadsága, hogy önmagát dimenzionálja. Vagyis: önmagát az
ember felértékelje, vagy leértékelje. Az a végső utálat, ha egyik sem. Legyen
az ember vagy meleg, vagy hideg! Ahogy a Jelenések könyve beszél erről:
»Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg; bár hideg volnál
vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged
kivetni a számból. Mert azt mondod: „Gazdag vagyok, és igen sok kincsem van [Óz
12,9], nem szorulok rá semmire”, és nem tudod, hogy nyomorult és szánalmas
vagy, szegény, vak és meztelen. Tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben
megpróbált színaranyat, hogy meggazdagodj; öltözz fehér ruhába, hogy ne legyen
látható meztelenséged szégyene; s kend be szemed szemkenőccsel, hogy láss.« A
Jó tanács lelke, „az Ámen, a hűséges és igaz tanú, aki Isten teremtésének kútfeje”,
azt tanácsolja, hogy öltözködjem Istenbe, gazdagságába, és tisztaságába –
szentségébe, akkor bizonyos, hogy jól fogok járni. Még akkor is, ha ennek
bizonyosságára nem azonnal, rögvest jutok el! Mert mindegyikünk Ábrahám fiai
közé tartozik, csupán a világ tanúsága lett rossz tanítónkká! De Jézus azért
jött el, hogy világosságává legyen a sötétségünknek! „Az Emberfia ugyanis azért
jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” Ne mondjam magam
kereszténynek addig, amíg én magam nem jutottam annak tudomására, hogy mit ér
számomra a keresztségem!
Szentlélek
Isten, add meg számomra a megújulás állandóságának kegyelmét, hogy szüntelenül
megújulva Teremtőm képmására, a teljes megismerésére eljuthassak! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése