2016. november 9., szerda

Kik mint juhok a farkasok közé küldettetek



Kik mint juhok a farkasok közé küldettetek (ApCsel. 5).

Ments meg, Uram minket!



A templom, mint épített közösségi tér, csupán jelkép! Bennem, önmagamban kell felépítenem Isten templomát, az Istennel való közösségi teret! – Mondom ki, miután elolvasom a mai Igét. Vallom: hogy kimondatja velem Isten Lelke.
Egyházunk azt mondja, hogy a mai nap a Lateráni bazilika felszentelésének az ünnepe. Ami előtt legelőször isd, értetlenül állok. Mert, miért kell egy templom felszentelését kiemelten ünnepelni? Aztán elkezdem kutatni, hogy milyen helyet foglal el a Lateráni bazilika Egyházunk történetében? Fontos ez számomra, hogy ne egy kiüresedett szokást, hagyományt tiszteljek, hanem megláthassam e hagyományban azt a nemes értéket, amit a hagyományban ránk hagytak elődeink, és amit nekünk is át kell örökítenünk! Mert minden hagyományban, mi emberek egymás iránti tiszteletünket is ki kell, hogy fejezzük. Már csak azért is, hogy mi magunk is kiérdemelhessük a tiszteletet. De azért is, hogy mi, önmagunkat is tisztelettel fogadjuk, fogadhassuk el! Nem is sejtjük – éppen ezért misztérium, hogy a tiszteletnek milyen nagy szerepe van abban a szeretet közegben, melyet Isten teremt és kíván fenntartani folyamatosan, állandósultan, és örökkön!
Jézus tanítása, bennem való léte, ugyanazzal az érzelemmel, elszántsággal, hévvel, meggyőződéssel, és meggyőző erővel akar rendet teremteni bennem, ahogy azt átélhetem a mai Evangéliumi részlet alapján, hogy ne tegyem, ne tehessem Atyja házát – aki én vagyok, Aki bennem vett magának örökrészt – vásárcsarnokká!
Jézus tanítja nekem, próbálja értetni velem, mit jelentsenek számomra a zsoltáros szavai: „Emészt engem a buzgóság házadért”!
Bizony, e mondat telve van érzelemmel. Belém akar szivárogni, és át, meg át próbál járni, hogy ez az érzés, ez az érzelem, formáljon, alakítson Isten tetszésére. Hagynom kell, megengedővé kell tennem magam rá, ha egészen Isten kedvére akarok lenni! A pillanatnyi életállapotom megélésére is akkor lehetek Isten létében lévőként benne, ha ez az érzelem tölt el. Isten, emésztő tüze izzítson át, és eddzen meg, hogy a világ álnoksága ne legyen képes kikezdeni! Ez a szentté válás. Amit nem kell nagy esszel írni, mert nem attól lesz istenivé az ember, hogy nagybetűs szentnek nyilvánítják mások. Elég lehet számomra az, ha Isten előtt vagyok szent! Mert nem a világ fog megszentelni engem, hanem az Isten, a maga jelenlétével, Aki általam akarja megszentelővé tenni a világot!
A törvény, az Isten parancsolata, amit az első után másodikként állít elém Isten, az pontosan erről szól: önmagamat miként tiszteljem. Ki vagyok én? Mi az én pozícióm ebben a teremtett környezetben? Nem egy test, egy spontán anyagi közeg, hanem egy Ember vagyok! Istennek egy temploma. Akit az Isten lelke teremtett azzá.
»Az összes parancs közül a legelső ez: ‘Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!’ Ez az első parancsolat. (MTörv 6,4-5) A második pedig ez: ‘Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!’ Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.« (Lev 19,18) [Mk 12,29-31]
Ebben a pillanatban arra a kifejezésre koncentrálok, ami az egész tanítás, a parancs végén áll: „mint önmagad”! Ez az önmagam az, aki által akar lenni Isten a világban, és akin keresztül akar megszólítani másokat is az Isten. Sőt! Pontosan most van a családban egy sajnálatos eset. Úgy tűnik, hogy – remélhetőleg átmeneti állapotként – de megbomlott az elméje egy családapának, aki négy gyermek édesapja. Ma ezért az emberért is kell közben járnom! Megszenvedve a család szenvedését, akik elszenvedik ezt a történelmi állapotot, és kérni a kegyelmet a számukra, a megszabadító kegyelmet, a gonosz ellen, mely ránehezedik erre az emberre, és megfertőzni kész az egész környezetét! Ki kell tejesednem, hogy Isten kiáradhasson az egész világra! Minden megkereszteltet Isten karjaként akar kiterjeszteni a világra, mely a gonosz hatalmától szenved! Én, és Te, Mi vagyunk Isten ereje! Vagy, ha a kicsinyhitűségünk legyőz bennünket, akkor gyengeségévé leszünk. Mi kényszerítjük rá Istent, hogy időt kiterjessze, és így a szeretet örökkévalóságának a kiáradását elhalassza. Mert mi lehetünk azok, akik Isten kiáradását korlátozzuk! Nem Isten szab nekünk korlátokat! Ne ámítsuk ezzel magunkat, mert ez tévedés, tévhit!
Amikor belépek egy templomba, melyet Isten házaként tisztelek, akkor térdet hajtok, megkenem a homlokomat szenteltvízzel, és keresztet vetek. Így kellene önmagamat is megtisztelni minden reggel, minden változó, az előzőtől eltérő életállapotomban.
Én vagyok az, akiért van az épített, és a teremtett környezet, hogy én megtaláljam helyemet a világban, mely előképe, zsámolya, küszöbe annak a létnek, melyet Isten teremtett örökkévalóként, és örökkévalóságaként! Nekem kell feltalálnom magam ebben a világban, de úgy, mint ami Isten teremtett jelenvalósága, és amiben én vagyok a teremtésének része, ugyanakkor a teremtésben társa, hogy Isten országa felépülhessen! Mert csak Isten országában dicsőül Isten, és csak abban a létben dicsőíthet meg mindent, mindenkit, ki részt vállalt országa építésében!
Hogy ez, hittétel volna, amit ma kinyilatkoztattál nekem, Atyám? Nem tudom. Ennek megítélése nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy amit velem megosztani méltóztatsz, az vérré váljon bennem, életemmé, hogy életemmel hirdethessem a Te igazságodat! Lehet, hogy őrült vagyok, hogy ilyeneket kimondok, kimondani kész vagyok. De, mit bánom én ki minek tart engem. Senkire sem kényszerítem rá e gondolataimat, csupán lejegyzem, hogy az, akinek szüksége van e szavakra, illetve, akikhez szólni akarsz e szavak által, azok hallhassanak téged. Nekem pedig azt add meg, hogy képessé legyek e szavak által élni, és létedről tanúságot tenni! Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése