Kik a magasságból erővel felöltöztettetek és a Szentlélektől megerősíttettetek és Krisztust bátran vallottátok

Kik a magasságból erővel felöltöztettetek és a Szentlélektől megerősíttettetek és Krisztust bátran vallottátok (1Kor. 1).

Ments meg, Uram minket!

Ha e kövekre, melyekről Jézus beszél a mai Evangéliumban, átvitt értelemben tekintek, úgy, mint a kőtáblákra, melyek a szeretet parancsát örökre hordozzák, őrzik, és védelmezik, és melyeket maguk az Egyházak, a történelmi környezet is szétzilált már – reformációra ma így tekintek -, ugyan, hova helyezem el magamat, hitvallóként? Hol találom magam, aki Krisztushoz szeretnék tartozni, Rá szeretném bízni magam, és tanítványaként szeretném szolgálni Isten igazságát?

„Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.” (…)„Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: „Én vagyok”, és: „Elérkezett az idő”; de ti ne menjetek utánuk.” Ki az, aki félrevezet, és miért ne lehetne az, aki félrevezethet, olyan személy, aki magát felkentnek, megigazultnak, és krisztusinak vallja magát? Persze, e gondolatokat nem szabad nyíltan, mások előtt kimondani, nehogy összezavarjak másokat! Ez szigorúan az én dilemmám, és az én keresztem apró része!

Jézus szavai, bizony, az idők során számtalan formában szólalnak meg, ahogy mi magunk is számtalanok vagyunk! Bár Isten, a tenyerén, számon tartja mindegyikünket! Ezt hiszem, és vallom is! A számtalan értelme, csak az ember értelmezésében nyer értelmet, amennyiben képtelen vagyok én magam számon tartani az emberiséget, és azok között is azokat, akik minden esetben, számomra, az isteni jót segítik fölénybe jutni.

Ez az ’Én’ szentségi hatalma, vagy mondhatom, szabadsága. Bennem kell, hogy teret nyerjen a kegyelem, hogy minden a javamat szolgálhassa! Ami, nem a pillanatnyi állapotot garantálja jónak, hanem azt a teljességet, amire a kegyelem akar eljuttatni! Éppen ezért, a végső teljességre vezető út göröngyös, szenvedésektől nem lehet mentes. Aminek elfogadásához kell az életbölcsesség, addig is az alázat, a szelídség, és a higgadtság; vagy legalább is az önismeret, az önmagammal szembeni türelem, elfogadás.

Mert egy biztos, hogy az idő eljön, elérkezik, el nem kerülhető, hogy oda vezessen, ahol nincs pardon! Ahol minden elenyészik, mi mulandó, és minden kikristályosodik, mi örök – belőlem is! A Lélek, az én lelkem részévé lehessen! Erre vágyom, és erre gyúrok! Törekszem a közösségre, de nem a földiekkel, hanem az égiekkel! Erre segíts lennem Istenem, hogy a lelkeket képessé legyek mindig időben megkülönböztetni, még mielőtt a gyötrelem el nem emészti a jóra való képességemet! Ámen