Kik Krisztusnak bizonysági és minden titkainak értői voltatok

Kik Krisztusnak bizonysági és minden titkainak értői voltatok (Lukács 22).

Ments meg, Uram minket!

Ma, bizony, ezek a gondolataim: sikerül megvennem, amit szeretnék? Mit fogunk ma enni? Kivel kell találkoznom? Oda kell érnem időben. Mindjárt itt a Karácsony, még előbb a Mikulás, mivel szerezhetek örömöt az unokáimnak, és mennyit költhetek rájuk? Minden aktuális, és minden tárgyszerű. Ebben a pillanatban, nekem tűnik csak annak. Mert itt és most, vagyis: abban a térben és időben, melyben azonosítani képes vagyok magam szerepeit, ez látszik, ezt tekintem a legégetőbb kérdéseimnek.

De, van, ha más dimenziókba helyezem magam, egy perspektivikusabb szerepköröm is. Képes vagyok ahhoz igazítani a feladataim fontosságát?

Milyen szerepeim vannak, és a szerepeim között képes vagyok bölcs és értékrendi sorrendet felállítani? Képes vagyok rá, hogy a felismert értékrendek szerint soroljam be feladataimat, dolgaimat?

Tékozló az ember. Képes eltékozolni, elodázni, vagy érzelmeiben bízva átértékelni korábban kimondott, meghozott döntéseit. Nem kell hozzá más, csupán az, hogy valaki olyannal találkozzon, vagy olyan valakire gondoljon, aki érzéseit, érzelmeit újra motiválhatja.

Amikor engedek kényszereimnek, függőségeimnek, akkor abban a pillanatban kialakul bennem a kétség, az aggódás, a bűntudat: már megint csalódni kell magamban!

Nem vagyok képes tenni azt, ami mellet már az előbb elköteleződtem; vagy éppen, amitől elhatárolódtam, azt teszem.

Pedig, az biztos, hogy el fog jönni az idő, ami után már többet nem lesz. Valaminek vége fog szakadni, az addig volt időmmel el kell számolnom, és a térben többé nem lesz mozgásterem arra, hogy változtassak.

Milyen döbbenetes az, hogy a bizonyossággal, amivel ott, az idő végén fogok szembe találkozni, szembesülni, biztos, hogy úgy fog hatni rám, hogy ’na látod, nem tetted, pedig érezted, hogy úgy kellene tenned’. És akkor úgy fogom gondolni - tudom, hogy nem is lett volna nehéz azt tenni, úgy tenni, másképpen dönteni. Sőt, úgy fogom érezni, hogy tulajdonképpen, most már, visszafelé tekintve, az lesz a véleményem, hogy voltaképpen mindegy lett volna, hogy hogy döntök, mert az a döntés sem érintett volna másképpen, mint amit elfogadtam, megléptem. Tehát: visszatekintve ráébredhetek arra, hogy egyik döntésem sem hatott volna rám másképpen. De, akkor, ez azt is jelenti, hogy bizony, nem is a döntéseim a lényegesek, hanem az, hogy a döntéseim iránt hogyan viseltetek, hogyan reagálok azokra, milyen lelkülettel élem meg döntéseimet. Mi a döntéseim indítéka és döntéseimmel a szándékom. Azaz: kinek az ügyét akarom szolgálni döntésemmel?

Akkor, azt kell megállapítanom, hogy nem a tettekben van a bűn, hanem az indíttatásban, a szándékban! Hibás tehát az a felfogás, hogy mert ezt vagy azt tettem, azért bűnös vagyok! Amit tettem az milyen szándékból lett tetté – ez az, amit egyedül Isten lát helyesen, tisztán. Még én sem, mert semmi sem vegytiszta. Reálisan megítélni, mérlegelni önmagamat, vagy másokat ugyan, ki lehet képes egyedül, ha nem Isten, aki belelát a legmélyebb valómba, indítékaimba.

„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt” – voltaképpen, nem a megmentésemért kell tennem, hanem Isten dicsőségére, hogy hitelességét ne gyalázzam. Ahogy a minap olvastam: jaj annak, aki megbotránkoztat egyet is a kicsinyek közül! (Mt 18,7)

„Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is.” – De ahol a Lélek munkálkodik, oda a testnek érdeme, vagy érdeke nem férkőzhet! Talán ez az egyetlen mentségünk, hogy anyagi létünk, és e világ szerinti haszontalanságaink Isten előtt mit sem érnek! Aki a Lélek szentségében ítél meg mindent! Legyen áldott az Ő Neve, ki megítél mindent, és mérlegel mindent! Nem csak, aki vagyok, hanem azt is, aki lenni vágyom! Ámen