Ferenc pápa: Semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől!
November 4-én délelőtt a Szentatya azért a százharminchat bíborosért és püspökért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, akik az elmúlt egy év folyamán haltak meg. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
„Irgalmas
és könyörületes az Úr” (Zsolt 102,8).
November
hónap, melyet a keresztények az elhunyt hívekről való megemlékezésnek szentelnek,
minden évben arra indítja az egyházi közösséget, hogy elgondolkodjon a halálon
túli életről, és főképp az Úrral való végleges találkozásról. Ő lesz a bírája
földi életpályánknak, olyan bíró, akit irgalmasság és könyörület tölt
el, ahogy a zsoltáros emlékeztetett minket. Ennek tudatában gyűltünk egybe az
Úr oltára körül, hogy imádkozzunk azokért a bíborosokért és püspökökért, akik
az utóbbi tizenkét hónapban fejezték be földi pályafutásukat. Miközben –
ismételten – az Atya irgalmas jóságába ajánljuk őket, újból kifejezzük hálánkat
a ránk hagyott keresztény és papi tanúságtételükért.
E
testvéreink, miután szolgálták az egyházat és szerették az Úr Jézust, a szeretetnek
azzal a bizonyosságával értek célba, amelyre Pál apostol emlékeztetett
minket a szentleckében: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm
8,35). Hittek Krisztus szeretetében, amelytől semmi sem szakíthat el minket:
sem nyomorúság, sem szorongattatás, sem üldöztetés, sem veszély, sem halál, sem
élet… A Bölcsesség könyvének szavai is világosak voltak előttük: „Akik hűek
voltak, szeretetben nála maradnak” (Bölcs 3,9). Jól tudták, hogy földi
zarándoklásunk a mennyei Atya házáig tart, és egyedül ott éri el célját, a
nyugalmat és a békét. Ebbe a házba vezet minket az Úr Jézus, a mi utunk, igazságunk
és életünk.
Utunk
az Atya háza felé mindannyiunk számára azon a napon kezdődik, amikor kinyitjuk
szemünket a fényre és – a keresztség által – a kegyelemre. Ennek az útnak
fontos állomása számunkra, papok és püspökök számára, az a pillanat, amikor
kimondjuk a papszentelésben: „Jelen!” Attól a pillanattól kezdve különleges
egységben vagyunk Krisztussal, az ő szolgálati papságához kapcsolódunk. A halál
órájában kimondjuk majd az utolsó „jelen”-t, Jézuséhoz kapcsolva, aki, amikor
meghalt, lelkét az Atya kezébe ajánlotta (vö. Lk 23,46). A bíborosok és a
püspökök, akikről ma imáinkban megemlékezünk, egész életükben – különösen,
miután Istennek szentelték azt – azzal foglalkoztak, hogy tanúságot tegyenek
mások előtt Jézus szeretetéről, és hogy másoknak ajándékozzák ezt a szeretetet.
Szavukkal és példájukkal arra buzdították a hívőket, hogy ők is ugyanezt
tegyék.
Krisztus
nyájának pásztorai voltak, és őt
utánozva teljes egészében a rájuk bízott nép üdvösségéért adták és áldozták
életüket. Megszentelték a népet a szentségek kiszolgáltatása által, és vezették
az üdvösség útján; a Szentlélek erejével eltelve hirdették az evangéliumot;
atyai szeretettel igyekeztek szeretni mindenkit, különösen is a szegényeket, a
védteleneket, a segítségre szorulókat. Ezért úgy gondoljuk, hogy életük
befejeztével az Úr „elfogadta őket égőáldozatul” (Bölcs 3,6). Mi pedig most
azért vagyunk itt, hogy imádkozzunk értük, hogy bemutassuk a szentmiseáldozatot
lelkük üdvéért, és hogy kérjük az Urat, adja meg, hogy örökké tündököljenek világosságának
országában (vö. Bölcs 3,7).
Szolgálatukkal
a hívők szívébe vésték azt a vigasztaló igazságot, hogy „kegyelem és irgalom
lesz választottainak osztályrésze” (Bölcs 3,9). Az irgalom és megbocsátás
Istenének nevében kezükkel áldást és feloldozást adtak, szavukkal
megerősítettek és könnyeket töröltek le, jelenlétükkel ékesszólóan
tanúbizonyságát adták annak, hogy Isten jósága kimeríthetetlen és irgalma
végtelen. Némelyikük arra kapott meghívást, hogy az evangéliumról hősiesen,
súlyos gyötrelmeket vállalva tegyen tanúságot. Ezen a szentmisén, Krisztus
halálának és feltámadásának emlékezetén dicsőítjük Istent mindazért a jóért,
amit az Úr értünk és egyházáért végbevitt e testvéreinken és a hitben atyáinkon
keresztül.
Krisztus
húsvéti misztériumának fényében az ő haláluk
valójában belépés az élet teljességébe. A hitnek ebben a fényében még közelebb
érezzük magunkat elhunyt testvéreinkhez: a halál látszólag elszakított minket
egymástól, de Krisztusnak és az ő Lelkének ereje még mélyebben összeköt minket.
Ezután is magunk mellett érezzük őket a szentek közösségében. Az élet
kenyerével táplálkozva mi is – az előttünk járókkal együtt – szilárd reménnyel
várjuk a találkozás napját, amikor szemtől szembe láthatjuk az Atya tündöklő és
irgalmas arcát. Mindig őrködjön felettük – ahogy felettünk is – a mi anyánk,
Mária, és nyerje el számunkra a kegyelmet, hogy sose „szakadjunk el Isten
szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban nyilvánult ki” (Róm 8,39).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése