Ferenc pápa a rabokhoz: Isten remél! Irgalmassága nem hagyja nyugton!
November 6-án a Szentatya a börtönben raboskodókkal és büntetés-végrehajtási intézetben dolgozókkal együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az irgalmasság jubileumi évének alkalmából. Hangsúlyozta, hogy senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet.
Az
üzenet, amelyet Isten szava ma közvetíteni akar számunkra, nyilvánvalóan a
reménység, az a reménység, amely nem csal meg. Az Antiokhosz Epiphanész király
által halálra ítélt hét testvér közül egyik azt mondja: „Isten adta a reményt,
hogy ő feltámaszt majd minket” (2Makk 7,14). E szavak rávilágítanak azoknak a
vértanúknak a hitére, akiknek a szenvedések és kínzások ellenére van erejük
arra, hogy messzebbre lássanak. Ez a hit megvallja Istenben a reménység
forrását, de megmutatja az új élet elérésének vágyát is.
Ehhez
hasonlóan az evangéliumban azt hallottuk, amint Jézus egy egyszerű, mégis
tökéletes válasszal félresöpri a szadduceusok által eléje terjesztett egész
banális kazuisztikát. Mondatával – „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké,
mert számára mindenki él” (Lk 20,38) – felfedi az Atya igazi arcát, aki egyedül
összes gyermekének életét akarja. Tehát ennek az új életre való újjászületésnek
a reményét kell magunkévá tennünk, hogy hűségesek legyünk Jézus tanításához.
A
reménység Isten adománya. Tehát kérnünk kell! Oda van helyezve minden egyes
ember szívébe, hogy fényével meg tudja világítani a jelent, melyet sokszor
megzavar és elhomályosít számos, szomorúsággal és fájdalommal járó körülmény.
Rászorulunk arra, hogy mind szilárdabbá tegyük reményünk gyökereit, hogy
gyümölcsöt hozhassanak. Először is szilárdabbá kell tennünk bizonyosságunkat
abban, hogy Isten jelen van és együttérez velünk, az általunk elkövetett rossz
ellenére is. Nincs olyan helye szívünknek, amelyet ne tudna elérni Isten
szeretete. Ahol hibázó ember van, ott még erősebben megjelenik az Atya irgalma,
hogy bűnbánatot, megbocsátást, kiengesztelődést, békét ébresszen.
Ma az
irgalmasság jubileumát értetek és veletek tartjuk, kedves raboskodó testvéreim!
Isten szeretetének e kifejeződésével, az irgalommal szemben érezzük, hogy
szembe kell néznünk magunkkal. Nyilvánvaló, hogy a törvény be nem tartása
elítélést vont maga után; a szabadság megvonása pedig a letöltendő büntetés
legsúlyosabb formája, mert a személyt legbensőjében érinti. A remény mégsem
csökkenhet! Egy dolog ugyanis, amit bűneink miatt megérdemlünk, és egy másik
dolog a reménység „lélegzete”, amelyet semmi és senki nem fojthat el. Szívünk
mindig remél a jóban; adósai vagyunk az irgalomnak, amellyel Isten elénk jön
anélkül, hogy valaha is elhagyna minket (vö. Szent Ágoston: 254. beszéd, 1.).
Rómaiaknak
írt levelében Pál apostol Istent a „remény Istenének” nevezi (Róm 15,13).
Mintha azt akarná nekünk is mondani: „Isten remél”; és bármennyire
ellentmondásnak tűnhet is, pontosan így van: Isten remél! Irgalmassága nem
hagyja nyugton. Mint a példabeszédbeli apa, aki rendületlenül reménykedik
hibázó fia hazatérésében (vö. Lk 15,11–32). Nincs nyugta Istennek, míg rá nem
talál az elveszett bárányra (vö. Lk 15,5). Ha tehát Isten remél, akkor a
reményt senkitől sem lehet elvenni, mert a remény az erő az előrehaladáshoz; a
remény ad feszülést a jövő felé az élet átalakítására; a remény lendít a holnap
felé, hogy a szeretet, amellyel mindenek ellenére szeretve vagyunk, újból
utunkká válhasson… Egyszóval a remény a bizonyítéka Isten irgalmassága belső
erejének, ő ugyanis azt kéri, hogy nézzünk előre, és győzzük le – hittel és őrá
hagyatkozással – a rossz és a bűn vonzását.
Kedves
fogvatartottak, ez a ti jubileumotok napja! Lobbanjon fel az Úr előtt
reménységetek lángja! A jubileum – lényegénél fogva – magával hozza a
szabadulás meghirdetését (vö. Lev 25,39–46). Nem tőlem függ, hogy megadjam azt
nektek, ugyanakkor felszítani mindnyájatokban az igazi szabadság utáni vágyat
olyan feladat, amelyről az egyház nem mondhat le. Előfordul, hogy egyfajta
képmutatás arra késztet, hogy bennetek csak olyan embereket lássunk, akik
bűncselekményt követtek el, és akiknek egyetlen útja a börtön. Azt mondom nektek:
valahányszor börtönbe lépek, felteszem magamnak a kérdést: „Miért épp ők, és
nem én [vagyok itt]?” Mindnyájan vétkezhetünk: mindnyájan! Így vagy úgy
vétkeztünk is. A képmutatás miatt nem gondolunk az élet megváltoztatásának
lehetőségére: kevéssé bízunk a rehabilitációban, a társadalomba való
visszailleszkedésben. Ily módon azonban megfeledkezünk arról, hogy mindnyájan
bűnösök vagyunk, és gyakran mi is foglyok vagyunk anélkül, hogy tudatosítanánk.
Amikor bezárkózunk előítéleteinkbe, vagy amikor egy hamis jólét bálványainak
rabszolgái vagyunk, amikor ideológiai sémákban gondolkodunk, vagy amikor
abszolutizáljuk a piac törvényeit, amelyek semmibe veszik az embereket,
valójában nem csinálunk mást, mint az individualizmus és az önelégültség
cellájának szűk falai között maradunk, megfosztva a szabadságot termő
igazságtól. Továbbá az ujjal mutogatás valakire, aki vétkezett, nem adhat
jogalapot arra, hogy elrejtsük saját ellentmondásainkat.
Tudjuk
ugyanis, hogy Isten előtt senki sem tarthatja magát igaznak (vö. Róm 2,1–11).
De senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet! A
Jézussal együtt keresztre feszített bűnbánó lator a mennybe kísérte Jézust (vö.
Lk 23,43). Ezért egyikőtök se zárkózzon múltjába! Nyilvánvaló, hogy a múltat,
még ha akarnánk is, nem tudjuk meg nem történtté tenni. Ám a történelemnek azt
a szakaszát, amely ma kezdődik és a jövőbe tekint, még meg kell írnotok Isten
kegyelmével és személyes felelősségvállalásotokkal! A múlt hibáiból tanulva az
élet új fejezetét nyithatjuk meg! Ne essünk abba a kísértésbe, hogy azt
gondoljuk, nekünk már nem lehet megbocsátani! Bármilyen dologgal, kicsivel vagy
naggyal vádoljon is minket szívünk, „Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20):
csak rá kell bíznunk magunkat az ő irgalmára!
A hit,
még ha oly kicsi is, mint a mustármag, képes hegyeket áthelyezni (vö. Mt
17,20). A hit ereje hányszor tette lehetővé a „megbocsátok” szó kimondását
emberileg lehetetlen körülmények között! Olyan emberek [mondták ki], akik
erőszakot vagy visszaélést szenvedtek el, ők maguk vagy szeretteik… Egyedül
Isten ereje, az irgalmasság képes bizonyos sebeket begyógyítani. És ahol az
erőszakra megbocsátással felelünk, ott a vétkező ember szívét is legyőzheti a
szeretet, amely a rossz minden formáját legyőzi. Így – az áldozatok között és a
vétkesek között – Isten az irgalmasság hiteles tanúit és eszközeit támasztja.
Szűz
Máriát ma ebben a szoborban tiszteljük, amely az anyát karjában Jézussal
ábrázolja, aki egy széttört bilincset tart kezében, a szolgaság és a börtön
bilincsét. Mária fordítsa mindnyájunk felé irgalmas arcát, és fakassza fel
szívetekben a reménység erejét, egy olyan új élet reményének erejét, amely
méltó arra, hogy teljes szabadságban és a felebarát iránti szolgálatban
éljétek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése