2016. október 14., péntek

Krisztus Vére, minden dicsőségre, és magasztalásra legméltóbb Vér



Krisztus Vére, minden dicsőségre, és magasztalásra legméltóbb Vér
üdvözíts minket! 



Ha az Atyaisten kevesebbet adott volna szent Fia által a benne hívőknek, mint magát a Szentlelket, akkor az egész kereszténység mítosz lenne csupán, olyan szóbeli ígéret, amelyre semmilyen komolyan vehető garancia nincs; elvont filozófia, utópia, sőt végső soron ámítás, mert miközben beteljesedésről beszél, minden marad a régiben: Isten fenn trónol az egek egei felett, az ember pedig lenn a porban tengeti napjait, míg porrá nem válik maga is. De minthogy örökségünk foglalója maga a Szentlélek, a legnagyobbat kaptuk: az Atya és a Fiú közös életét, erejét és dicsőségét. Isten a maga legbensőbb életét éli bennünk, de nem úgy, mint ahogy a konszekrált ostya benne van az áldoztatókehelyben, hanem úgy, hogy minket von be a Szentháromság közösségébe.

A Szentlélek azzal, hogy hitet támaszt bennünk (s ennek köze van a feltámasztáshoz, mely szintén az ő erejében ment végbe), Jézus istenfiúságában részesít, s így az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket. A remény által olyan bizalmat ébreszt bennünk az Atya iránt, mint amivel Jézus, az emberré lett Fiúisten bízott az Atyában, még a kereszten haldokolva is. És olyan szeretetet, mint amivel ő szeretett minket, úgy, hogy életét adta értünk, győzelmet aratva a halál, a gyűlölet és a közömbösség felett. Ami igazán lényeges, azt tehát már meg is kaptuk a foglalóval, a Szentlélek bennünk lakásával. Ami még majd a jövőben vár ránk, az minőségileg nem lesz új vagy más, csak teljesebb. Az utolsó napon testünk is feltámad, és részesül Isten Fiának dicsőségében, s ezután örökké élhetünk, mint Isten angyalai.

Hálát adunk Neked, Urunk Jézus, hogy Általad részesülhettünk a legnagyobb isteni ajándékban, a Szentlélekben. Szítsd fel az ő tüzét lelkünkben, hogy nap mint nap erőt, lendületet, biztatást nyerjünk feladataink teljesítéséhez, emberi kapcsolataink rendbe tételéhez és keresztünk hűséges hordozásához, Szent Pállal vallva, hogy „ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk”, sőt egy kicsit már vagyunk is.
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése