Évközi huszonkilencedik hét csütörtökje

Évközi huszonkilencedik hét csütörtökje

Jézus a következő kijelentést teszi a mai evangéliumban: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást.” E szavak könnyen félreérthetők, s talán egyesek azt vélik, hogy az Úr békétlenséget akar teremteni az emberek között a földön. Ha összevetjük a kijelentést a Máté szerinti változattal (vö. Mt 10,34), illetve ha megnézzük az evangélium eredeti nyelvét, akkor talán így kellene fordítani Jézus szavait: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy erőszakkal békét teremtsek a földön? Mondom nektek, nem azt, hanem meghasonlást.” Jézus tanítása döntésre, állásfoglalásra készteti az embereket, s emiatt az emberek egymás ellen fordulhatnak.
Ez a fajta szembefordulás jól látható a világban és a kezdetektől fogva jelen van az egyházi közösségben is. Amikor Lukács megírja két művét, a keresztény közösség már megtapasztalja az üldözéseket. A külső veszély mellett a közösség belső gondjai is megjelennek, egyesekben alábbhagy a kezdeti buzgóság, a lelkesedés. Jézus tanításának felidézése hármas célt szolgál: egyrészt buzdítás, hogy a közösség tagjai tartsanak ki a hitben, másrészt megerősítés, hiszen az Úr előre beszélt arról, amit a közösség tagjai átélnek, harmadrészt pedig ígéret, hogy aki kitart a hitben, az üdvözülni fog.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Ó, Istenem, mikor találom meg végre nyugalmamat? Nagyon vágyódik lelkem tehozzád! De erős leszek, s türelmesen várom azt az órát, melyen isteni Megváltóm az örök üdvösségre hív. Addig csak az lesz a gondom, hogy neki tetszően éljek, s szent akaratát teljesítsem.