Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

A Miatyánk kezdetű imával Jézus arra bátorít minket, hogy kéréseinkkel bátran forduljunk Istenhez, hiszen ő gyermekeiként tekint ránk. A mai evangélium újabb megerősítést ad azzal kapcsolatban, hogy van létjogosultsága a kérő imának. Természetesen nem érdemes abba a szélsőségbe esnünk, hogy soha nem jut időnk Istent dicsőíteni, magasztalni és áldani, és csupán csak akkor imádkozunk, amikor azt érezzük, hogy valamire szükségünk van Istentől. Ha a különféle imamódokban erőteljes eltolódás mutatkozik a kérések irányába, akkor valójában Istent eszközként akarjuk felhasználni saját céljaink megvalósításához.
Arra is ügyelnünk kell, hogy milyen lelkülettel kérünk. A kiinduló helyzet mindig az legyen, hogy Isten jól tudja, mire van szükségünk a földi boldogsághoz s az örök boldogság elnyeréséhez. Ne akarjunk okosabbak, bölcsebbek lenni Istennél, azt a látszatot keltve, hogy mi jobban tudjuk, mi szolgál lelkünk javára. Lényeges továbbá, hogy azzal a bizalommal forduljunk kéréseinkkel Istenhez, hogy ő képes nekünk segíteni. Ugyanakkor fogadjuk el azt, hogy Isten csak azokat a kéréseinket teljesíti, ami lelkünk üdvösségére szolgál. Az imában legyünk mindig türelmesek és soha ne követelőzzünk. S végezetül, a mai evangéliumi példabeszéd tanulságaként: legyünk kitartóak az imádkozásban!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk, s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!