2016. október 20., csütörtök

Az elszakított területeken élő magyar testvérekért



Az elszakított területeken élő magyar testvérekért

Könyörögjünk az Úrhoz!



Két ember lelki beszélgetésébe kapcsolódom be, amikor olvasom e mai Igét. A két ember Jézus és Pál apostol. Velük van módom rá, mert módot adnak rá, hogy megismerhessem lelki látásukat! Két különleges ember. Jézus, aki egészen egy az Atyával. Egészen alárendeli emberségét Istenségének.
Pál apostol pedig, Aki emberi mivoltát megalázza, azért, hogy azt a Krisztust tudja láttatni velünk, Aki (!), az Ő számára! Pál az a római zsidó ember, Akit elhívott, Akit megváltott, és megigazulttá tette, azért, hogy Isten kinyilatkoztatását eljuttathassa a pogányokhoz.
Én kivagyok? Az a zsidó, akihez a Fiút elküldi az Atya, vagy az a pogány, akihez Krisztus küldi a maga nevében Pált?
Mind kettőt hallgatom, és mindkettőre figyelnem kell, mert nem tudom, hogy ki vagyok, de azt tudom, hogy mindkét típusból van bennem: a hithű zsidóból is – aki maga Pál is volt, megtérését megelőzően -, de abból a pogányból is van bennem bőségesen, aki semmit sem ért. Értetlenül szemlélem Jézust, hallgatom, de szeretném érteni, mégis valami egészen különös a beszéde.
Számomra roppant izgalmas, megtiszteltető, és ugyanakkor tiszteletet követel az, hogy Velük kerülhetek egy társaságba. Közvetlen, és személyes kapcsolatba. Mégis, van valami pikantériája ennek a közösségnek, számomra. Ez pedig az, hogy én jelen vagyok ebben a társaságban teljes emberségemmel: az érzelmektől harsogó, a gondolatisággal küszködő, és a lélekkel viaskodó, értetlenkedő élő anyag, aki vágyakozom a lelki létezésre! Velem szemben, Ők ketten a letisztult személyiségek: vagyis már semmi anyagi rendezetlenség, töredezettség, csak a letisztult gondolat, mely a lélekből árad felém, és akar átjárni, és megújítani!
És részükről így folyik a beszélgetés. Előbb Pál szólal meg, de megszólalásában egyből rá mutat, Jézusra. Rá irányítja a figyelmemet:
- „Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad,”
Majd Pál szavába szinte belevág Jézus, tele érzelemmel, indulattal, … de ez az indulata olyan, ami a lelkéből fakad fel:
- „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik!”
És, az én dolgom az, hogy meghalljam, melyikük mit és miért mondja ezt nekem, pont nekem. majd elhallgatnak, és hallgatni akarnak engem, hogy én mit értettem meg mindebből. Lehajtják a fejüket, mégis minden rezdülésükkel, és végtelen szeretetükkel óhajtják: bárcsak értené, mit akarunk mondani számodra, akire ma e szavakat bízzuk. Mert most rajtam a sor, hogy szavaikból élet legyen a mában. Én nem szólok, de forgatom magamban szavaikat. Próbálom azzal a szeretettel fogadni magamba, amilyen szeretettel érzem, hogy kimondták, nekem:
Akiben nem él Krisztus szeretete, hogyan is értené gondolatait! – így hangoznak legelőször is Pál szavai. Majd az jut az eszembe, hogy:
- Mert a szavak csupán gyenge eszközei annak, amit a Lélek gondolatban teremt.
Arra gondolok, hogy a szellemnek, a gondolatoknak dolguk az, hogy a Lélek rezdüléseit kövessék. Analizálni kell gondolataimnak a Lélek hangját. A gondolatok csak kövessék a lelket, aki az isteni énem. A lélek az, aki engem, anyagi voltomat használni szeretné arra, ami Isten szándéka a teremtett valósággal. Épüljön rajtam keresztül és általam, ugyanakkor velem Isten országa! Nem vagyok ebben a feladatban mester, de még pallérosa sem. Egyszerű kétkezi munkása. A Mesternek egyik tanítványa, akit arra akar kitanítani, hogy tanítványaként apostola, talán újkori prófétája legyek. Hirdessem a reményt, a lehetőséget, az eljövendő dicsőséget, a bizonyosságot! Miközben, két kezemmel rakom a téglákat, keverem a habarcsot - meg ne keményedjen, be ne dögöljön -, és adogatom fel az állásra a többieknek az anyagot, ahhoz, hogy épülhessen általuk is Isten országa. Ami nem biztos, hogy vár, az sem biztos, hogy épület. Isten országa az én lelkem szemei előtt valami gyönyörű kert, tele napsütéssel, madárcsicsergéssel, pompával, zöld minden és tarkán, üdén virágos amerre a szem ellát – kerítés sehol! Technika sehol! Végtelen a boldogság ebben a kertben, sokan vagyunk, és mégsem zavarjuk egymás auráját. Roppant tágas, szellős, békés, és nyugalmas minden!
Na, de térjünk vissza ehhez az asztalhoz:
Pál nem arról akar beszélni, mi fizikai kiterjedésként értelmezhető lehet a számunkra. Inkább valami olyanról próbál bizonyosságot nyújtani a számunkra, mely az Istentől nekünk biztosított szabadság végtelen lehetősége. Én úgy értem - például -, hogy még a kísértés, a bűn félelme sem szabad, hogy korlátozzon engem, amikor azt próbálom felfedezni, hogy melyik út vezet engem Krisztussal közösségre. Azt mondja: a szeretetben meggyökeresedve! Az legyen az alapja, kiindulópontja, meghatározója, alapmotívuma minden gondolatomnak, értelmezésemnek, látásomnak, szavaimnak, és cselekedeteimnek! Értem én azt, hogy mit mond Pál, amikor a szeretetről beszél? Nem! Nem értem, de abban biztos vagyok, hogy amit Ő szeretetként említ, az nem az, amit én szeretetnek nevezek! És ez kezd el engem izgatni! Mert ha ezt nem értem, akkor nem érthetem meg azt sem, hogy mit akar mondani azzal, hogy „szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység”.
Ekkor szól közbe Jézus: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna”. Ezt szeretné, hogy az a szeretet, amiről hírt hoz, amit közénk dob, az végre értelmet nyerjen bennem! És Bennünk! – Ez az, ami a hit nélkül képtelenség. Mert a hit által válik bennem a kegyelem gondolattá, szóvá és tetté, melyhez Isten erőt, idegek összerendezettségét, inak feszülését, és az izmok munkáját adja a testbe!
Ehhez kell a hit! Mert ha hitem nincs abban a szeretetben, amit Jézus akar átadni nekünk, keresztényeknek, elsősorban (!), akkor nem képes szétáradni a világban. Akkor nem lesz A Szeretet az, amivé akar lenni: és nem a szeretet parancsát idézem ide, mert amíg János szavait nem értjük, amit a szeretetről mond, addig nem érthetjük a szeretet himnuszát sem.
7Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. 8Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. 9Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. 10Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért. 11Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! 12Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk. 13Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. 14Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. 15Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben.
16Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.
Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. 17Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. 18A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. 19Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket. 20Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. 21Az a parancsunk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” [1Ján 4,7-21]
1Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született. És mindaz, aki szereti azt, aki szült, szereti azt is, aki tőle született. 2Arról ismerjük meg, hogy szeretjük Isten szülötteit, ha Istent szeretjük, és parancsait teljesítjük. 3Mert az az Isten szeretete, hogy parancsait megtartjuk; és az ő parancsai nem nehezek. 4Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot. Ez az a győzelem, amely legyőzi a világot: a mi hitünk. 5Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? 6Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek az, aki tanúskodik, ugyanis a Lélek igazság. 7Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: 8a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy.” [1Ján 5,1-8]
A Szeretet himnuszát, mely Pál tollából maradt ránk (1Kor 13,1-13) csak az előbbiek feldolgozása, megértése, és életre keltése után szabad megforgatni magunkban!
Bizony, a keresztségben erre a feladatra kaptunk felkentséget! Amit vagy komolyan veszünk, vagy sem!
Egy biztos, ha lesöpröm az asztalról Isten belém helyezett bizalmát, azzal csak én veszíthetek! Amikor a hitem felöl döntök, akkor ezt kell vizsgálnom. Mert az Istenbe vetett hit, döntés! Az én döntésem! Senki más nem szólhat ebbe bele, nem is tud! Ez a személyességem az Istennel való kapcsolatomban! Senki sem állítja, hogy hitemre eljutni nem jár szenvedéssel! De a nagy döntések meghozatala mindig szenvedéssel jár együtt! Manapság ezért kevés a hívő ember, mert a világ azt próbálja elhitetni, hogy a szenvedések elkerülhetők! Ne higgy az Antikrisztusoknak!
Mennyei Atyám Jézus nevére kérem, hogy Te vezess a hit útján, hogy a szeretetedben életem legyen, és életet legyek képes sugározni abból, amit nekem adtál! Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése