2016. szeptember 19., hétfő

Hogy országunk békében éljen, Isten oltalmában



Hogy országunk békében éljen, Isten oltalmában

Kérjük közbenjárásodat! 



Nem könnyű megítélni a Szentírás lapjaiból, hogy valójában milyen viszony volt Jézus és a nők között. Azért-e, amiért a Szentírás története egy patriarchális korban zajlott, vagy azért, mert Jézus nem értett a nyelvükön? Az is lehet, hogy abban a korban az asszonyok valójában nem voltak érdekeltek abban, hogy alakítsák a nagy történelmet, a politikába bele ártsák magukat, illetve, számukra a legfontosabb a család volt, abban találták meg a maguk létértékét?
Azt a legkevésbé gondolom, hogy Jézus nem értett a nők nyelvén, amiért a zsidó vallási gyakorlattal szemben, Jézus elég gyakran áll szóba nőkkel, a Szentírás könyvei alapján. De a legjellemzőbb csodái, melyek alatt a feltámasztást értem, mindegyik kapcsolatban volt nőkkel. Ki merem jelenteni, hogy Jézus férfi mivolta, leginkább a nők iránti gyengédségében mutatkozik meg, annak ellenére, hogy többet nem tudunk meg személyes, nőkkel való kapcsolatáról. Az is igaz, hogy tulajdonképpen, a Szentírás senki magánéletével nem foglalkozik, azon túl, hogy említést tesz anyósokról, feleségekről, leánygyermekekről, vagy éppen bűnös kapcsolatokról.
Én azt is ki merem jelenteni, hogy Jézus ugyan úgy tekintette embernek a nőket, mint a férfiakat. Ugyan úgy tanította a nőket, ugyanúgy kinyilvánította számukra Isten megbocsátását, amivel bizalmukat kiérdemelte. Ugyanakkor, egyetlen asszonynak adott megbízatást, egyetlen alkalommal, feltámadása után Máriának, hogy vigye hírül a tanítványoknak azt, amit látott! Egyetlen asszonyt sem hívott meg tanítványának, és egyetlen asszonyt sem küldött név szerint küldetéssel! De, elfogadta az asszonyok segítségét, adományaikat, a vagyonuk felajánlását, és gondoskodását!
Összességében azt merem állítani, hogy hozott a nőkkel való viszonyban új kultúrát, de mégsem volt azonos a kapcsolata a nőkkel, és a férfiakkal! Azt sem szabad azért figyelmen kívül hagynunk, ha reálisan akarjuk Jézus működését vizsgálni, hogy Jézus, tulajdonképpen, minden vonatkozásban megújította az ember és ember közötti viszonyulást, pontosan azzal, hogy egészen új nézőpontot adott az ember és Isten viszonyulásának, melyben a második helyen van ember és ember viszonya; csak, és feltétlenül a személy és Isten viszonyának foglalatában! A minden embernek Istenben való közösségére hívta fel a figyelmet Jézus, mely közösségben válhat közösségivé ember, emberrel!
A közösségi ember kifejezéshez még egy gondolatot fűznék: ha az ember nem közösségi lényként tekint önmagára, akkor, abban a pillanatban én-kozpontúvá válik. Ebben a helyzetben minden érdeke elé helyezi az önös érdeket, még a transzcendens, az isteni dimenzióival szemben is.
Amikor Jézus belép a világba, emberként, annak időszerűsége pontosan abban nyilvánult meg, hogy az ember, addigra már annyira leépítette isteni énjét, annyira önössé vált - farizeussá, hogy ebbe Isten már kénytelen volt bele nyúlni, beleavatkozni.
Nekem úgy tűnik – igaz, hogy ez jelen pillanatban a nyugati világra értem – mára már mi is eléggé leértékeltük magunkat, az ember méltóságát megaláztuk, megtagadva e világon túli dimenzióinkat, közünket Istenhez, a Teremtőhöz – még akkor is, ha jelen állapotunkat állapotbéli kereszténységként definiáljuk.
Annak idején a zsidóság azt állította, hogy azért nem mondja ki Isten nevét, mert annyira tiszteli. Ma pedig, már szinte csak káromlásként használjuk, amúgy lényegtelen, személytelen szónak számít. Tisztelet, magasztalás, személyes kapcsolat, érték, nehezen illik az Isten megszólításához. Ez, még a vallásos emberektől sem áll távol, ami a meglepő. Ebből az apropóból teszem fel a kérdést, hogy mennyire tanult, belénk nevelt csupán a vallásosságunk, és nem hit, mely magunkat képezve, nevelve növekedik, megengedve magunknak, hogy személyes, értékelhető részünkké lehessen, sőt (!), legyőzni képes lehessen önbecsülésünket is?!
Józaníts ki bennünket Istenünk, hogy bizalmadra méltók lehessünk! Ámen
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése