Hogy országunk békében éljen, Isten oltalmában
Kérjük közbenjárásodat!
Nem könnyű megítélni a Szentírás
lapjaiból, hogy valójában milyen viszony volt Jézus és a nők között. Azért-e,
amiért a Szentírás története egy patriarchális korban zajlott, vagy azért, mert
Jézus nem értett a nyelvükön? Az is lehet, hogy abban a korban az asszonyok
valójában nem voltak érdekeltek abban, hogy alakítsák a nagy történelmet, a
politikába bele ártsák magukat, illetve, számukra a legfontosabb a család volt,
abban találták meg a maguk létértékét?
Azt a legkevésbé gondolom, hogy
Jézus nem értett a nők nyelvén, amiért a zsidó vallási gyakorlattal szemben,
Jézus elég gyakran áll szóba nőkkel, a Szentírás könyvei alapján. De a
legjellemzőbb csodái, melyek alatt a feltámasztást értem, mindegyik
kapcsolatban volt nőkkel. Ki merem jelenteni, hogy Jézus férfi mivolta,
leginkább a nők iránti gyengédségében mutatkozik meg, annak ellenére, hogy
többet nem tudunk meg személyes, nőkkel való kapcsolatáról. Az is igaz, hogy
tulajdonképpen, a Szentírás senki magánéletével nem foglalkozik, azon túl, hogy
említést tesz anyósokról, feleségekről, leánygyermekekről, vagy éppen bűnös
kapcsolatokról.
Én azt is ki merem jelenteni,
hogy Jézus ugyan úgy tekintette embernek a nőket, mint a férfiakat. Ugyan úgy
tanította a nőket, ugyanúgy kinyilvánította számukra Isten megbocsátását,
amivel bizalmukat kiérdemelte. Ugyanakkor, egyetlen asszonynak adott
megbízatást, egyetlen alkalommal, feltámadása után Máriának, hogy vigye hírül a
tanítványoknak azt, amit látott! Egyetlen asszonyt sem hívott meg
tanítványának, és egyetlen asszonyt sem küldött név szerint küldetéssel! De,
elfogadta az asszonyok segítségét, adományaikat, a vagyonuk felajánlását, és
gondoskodását!
Összességében azt merem állítani,
hogy hozott a nőkkel való viszonyban új kultúrát, de mégsem volt azonos a
kapcsolata a nőkkel, és a férfiakkal! Azt sem szabad azért figyelmen kívül
hagynunk, ha reálisan akarjuk Jézus működését vizsgálni, hogy Jézus,
tulajdonképpen, minden vonatkozásban megújította az ember és ember közötti
viszonyulást, pontosan azzal, hogy egészen új nézőpontot adott az ember és
Isten viszonyulásának, melyben a második helyen van ember és ember viszonya;
csak, és feltétlenül a személy és Isten viszonyának foglalatában! A minden
embernek Istenben való közösségére hívta fel a figyelmet Jézus, mely
közösségben válhat közösségivé ember, emberrel!
A közösségi ember kifejezéshez
még egy gondolatot fűznék: ha az ember nem közösségi lényként tekint önmagára,
akkor, abban a pillanatban én-kozpontúvá válik. Ebben a helyzetben minden
érdeke elé helyezi az önös érdeket, még a transzcendens, az isteni dimenzióival
szemben is.
Amikor Jézus belép a világba,
emberként, annak időszerűsége pontosan abban nyilvánult meg, hogy az ember,
addigra már annyira leépítette isteni énjét, annyira önössé vált - farizeussá,
hogy ebbe Isten már kénytelen volt bele nyúlni, beleavatkozni.
Nekem úgy tűnik – igaz, hogy ez
jelen pillanatban a nyugati világra értem – mára már mi is eléggé leértékeltük
magunkat, az ember méltóságát megaláztuk, megtagadva e világon túli
dimenzióinkat, közünket Istenhez, a Teremtőhöz – még akkor is, ha jelen
állapotunkat állapotbéli kereszténységként definiáljuk.
Annak idején a zsidóság azt
állította, hogy azért nem mondja ki Isten nevét, mert annyira tiszteli. Ma
pedig, már szinte csak káromlásként használjuk, amúgy lényegtelen, személytelen
szónak számít. Tisztelet, magasztalás, személyes kapcsolat, érték, nehezen
illik az Isten megszólításához. Ez, még a vallásos emberektől sem áll távol,
ami a meglepő. Ebből az apropóból teszem fel a kérdést, hogy mennyire tanult,
belénk nevelt csupán a vallásosságunk, és nem hit, mely magunkat képezve,
nevelve növekedik, megengedve magunknak, hogy személyes, értékelhető részünkké
lehessen, sőt (!), legyőzni képes lehessen önbecsülésünket is?!
Józaníts ki bennünket Istenünk,
hogy bizalmadra méltók lehessünk! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése