2016. szeptember 15., csütörtök

Hogy megújuljon bennünk a régi buzgóság



Hogy megújuljon bennünk a régi buzgóság



Kérjük közbenjárásodat!



Engedelmesség – milyen ismeretlenként cseng a fülben! Ma, ez a szó, ahogy a fegyelmezettség is, vagy a gyöngédség, mintha feledésbe merült jellemvonások volnának.
Úgy tűnik, hogy az ember által gerjesztett kapkodás, rohanás, a követelődzés az erőszakosság, és a figyelmetlenség természetességét akarná az előbbi jellemvonások helyébe állítani.
Pál apostol szavai így hangoznak: „bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett”. Még az Isten Fiának is szüksége volt arra, hogy elszenvedjen dolgokat, melyekből tanulhat! Ma, a „kultúrált világunk”, az intellektuel, civilizált ember olyan környezetett teremtett a maga számára, amiben a szenvedésről úgy vélekedhet, hogy az nem természetes, nem szükséges, nem jó, el kell kerülni! De hát, akkor, ezek szerint olyan eszközt vetünk el, aminek segítségével olyan bölcsességre tehetnénk szert, ami javunkra válhatna! Ráadásul, mi aztán végképp nem állíthatjuk már magunkról azt, hogy Isten fiai lennénk! Amikor már otthonainkból, a szívünkből is teljesen kiutasítjuk azt a Fiút is – nem hogy az Istent! -, aki az Atyához vezethetne minket, bemutatva bennünket Neki, és kérve Őt, hogy fogadjon – az Ő, Jézus Krisztus kérésére – fiának, akit barátjaként vezet az Atya színe elé!
Elutasítjuk a szenvedést, … !?
Ugyan, mit is ünnepel ma az Egyház? Az Egyház, aki már olyan világ kedvére faragta hitvallását, hogy már csak ünnepként képes tisztelni az Asszonyt, aki nem csak megszenvedte a fiút, hanem elszenvedni is kénytelen volt fiát! Pontosabban a fiát ért megaláztatást! (Ezt a napot nem ünnepelni kéne. Nem ünnepnek kellene ismernünk, hanem Máriával együtt érezve, magunkra venni azt, amiről szól az ünnep. Elfogadni a szenvedést a magunk életére kiterjesztve, hogy javunkra szolgálhasson!) Mert úgy gondolom én, hogy Mária számára nem is a keresztre szegezés volt a szenvedés, hanem az az út, mely a golgotára vitte fel Őt, látva, megélve azt a megalázást, megcsúfolást, ami számára teljesen érthetetlen volt bizonyára! Mert Benne, nem az az érthetetlen szeretet élt, amiről a világ tett ott, és akkor tanúságot – és teszünk mi mind, azóta is tanúságot! – amikor Jézust elítélte, kivetette magából, önmaga érdekének védelmében. Máriában az a szeretet élt, valószínűleg, én úgy tudom elképzelni, mely a világot fájlalta - megszenvedte, a testet sanyargatta, és az ember alázatát hiányolta, de ami a Fiúban bizonyosság lett számára: semmit sem ért a világ Isten szándékából, melyet kivet inkább, mint hogy befogadni képessé lehetne rá!
Ez az a lelki adottság, mely képes lehet különbséget tenni az ember bűne és az Isten belé oltott jó szándéka között! Bárcsak ne akarnám igazolni azt, hogy mert bűnös vagyok, az jó, ez a természetes! Az van, ami van, ne akarjak másnak mutatkozni, más lenni, mint ami vagyok.
Jézus azt mondja, ezzel szemben: „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet.” [Jn 6,63], és a szenvedés is erre képes megtanítani embert, hogy elfogadni képes legyen azt, ami van. De ne nyugodjon abba bele! Keresse azt, Aki jó, és vágyakozza azt a jót, amire önmagában képtelen, de amire az A Jó, mert hozzá tartozom, és keresem a Hozzá tartozás lehetőségét, módját – ettől vagyok ember! - eljuttathat. Mert nem akarom a rosszat, a bűnt, a magam értetlenségét, és értelmetlenségét, amikor érzem magamban, hogy lehetnék jobb is!
Érteni Istent, a szándékát, még nem jelenti azt, hogy én vagyok az Isten! Hozzá hasonlatosságomon munkálkodni nem tesz Istenné engem! De meggyőzhet abban, hogy Ő, a maga végtelen csodákra képes jóságával, ami a szeretet, és irgalmasságnak nevezhetem, képes lehet kioltani, kiégetni belőlem mindent, ami tőle elválaszt, tőle elidegenít, de amit gyűlölök, és nem akarom! Teszem a rosszat, de tudom, hogy többre vagyok képes – ez nem önámítás, ahogy a világ akarja hitetni, hanem az a büszkeségem, hogy teremtménye vagyok a jónak, a szeretetnek, Aki még a bennem lévő rosszat is képes javamra fordítani! Tudnom kell megszenvedni bűnös voltomat, hogy irtózhassak tőle, és vágyakozhassak az Igazhoz, a Jóhoz, az Élethez tartozni! A Lélekről való tudás bennem – Aki a Jó, mert az az Isten Lelke! – már is jobbá képes tenni!
Benned van létem Istenem egyedül! Tudom, és akarom, és hiszem, bizonyosságom, hogy Te képes vagy rá, akarod, hogy ezt a vágyamat teljesítsed! Ez az, ami éltet, és ami arra vezet, hogy hirdessem a Te végtelen irgalmas szeretetedet! Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése