Szent István király, a Boldogasszony buzgó tisztelője

Szent István király, a Boldogasszony buzgó tisztelője

Könyörögj érettünk!

Miért a megfeszített vált Isten misztériumává, ismérvévé, erejévé? Úgy tűnik számomra, hogy Pál megválaszolja a kérdésemet: „Mert a zsidók jeleket kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi azonban a keresztrefeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, mert Isten oktalansága bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél.”

Nyugodtan, bátran, helyettesítsem be a zsidókat, a görögöket okoskodásaimmal, megindoklásaimmal, melyekkel állandóan a magam igazát próbálom bizonygatni, a Lélek figyelmeztetései ellenében. Nem is hangosan, fennhéjázva, hanem csak úgy, lelkiismeretemet elaltatva. A pogányok kifejezést nem is kell helyettesítgetni. De azokat Pál csak azért említi meg, hogy képes lehessek magamat, tőlük megkülönböztetni. A megkülönböztetést úgy kell értenem, ahogy Pál érti: „azt mondom tehát, és kérve kérlek titeket az Úrban, hogy most már ne éljetek úgy, ahogy a pogányok élnek, akik hiúságokon jártatják az eszüket.” [Ef 4,17]

A kereszt, mely Krisztus egész kinyilatkoztató jelenlétét Istenről, felkiáltójellel látja el, intés az ember számára. Figyelmeztetés: ennél többet nem tehet az Emberért Isten, mint amit emberré válásával megtehetett! Isten valóban rávilágít, megvilágítja azt, ami az Ember számára, maga érdemévé lehet. Az válhat az embernek méltóságává, ami Istent méltóvá tette szemében az istenségének tiszteletére: megalázta magát! Erre is Pál hívja fel a figyelmünket: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja,, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére.” [Fil 2,5-11] Hát hajoljon meg térdem, derekam, egész személyem Jézus Krisztus előtt, és tanítása, barátsága nyomán az Atya előtt!

Nehogy úgy járjak, amire Jézus utal: mert „nem mindenki, aki azt mondja nekem: ‘Uram, Uram!’, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” [Mt 7,21] És ez az ‘Uram, Uram!’ hangzik el a mai evangéliumban is! Elégnek kell lennem arra, hogy mikor kopogtatok, akkor azt mondják nekem: ’már vártalak’! Ó, hogy vágyom rá, és már meg is könnyezem!

Bizony méltatlanná kell tennem magam az alázatosságban, hogy méltónak találtassak Isten országában! Hogy halálom ne legyen hiábavalóság, hanem a boldogulásom zálogává válhasson! Mert „boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr”! Karolj fel Istenem, hogy lelkem Lelkeddel egy legyen! Ámen