Szent István király, az Anyaszentegyház oltalmazója

Szent István király, az Anyaszentegyház oltalmazója

Ugyan! Melyikünk nem volt még úgy, hogy elutasította azt a tanítást, mely belülről unszolt ellenkezve azzal, amire vágyam volt? A mai példabeszéd arra világít rá, hogy akkor, engem, a gonosz lélek rángat el attól a hangtól, mely bennem a Lélek figyelmeztetése, tanítása! Mert nem szabad magamat bekorlátozni azzal a szóval, hogy „tanítás”. Minden, mit súg nekem a Lélek, az a jóra való iránymutatása. Mert engem, aki alapvetően a világ „cselszövéseinek” vagyok alávetve, szüntelen kell, hogy a Lélek tanítson a jóra. Ellenében a világnak.

Azt gondolom, hogy én, a jó keresztény, tőlem ez a történet idegen. Pedig bizony nem. Én vagyok a megszállott, akkor, amikor ellenkezem, elaltatom, vagy gőggel rá sem hederítek a belső hangokra! Itt jön be Szent Ignác pedagógiája! Az elcsendesedés szükségessége, melyet bizony nap-mint nap gyakorolni, alkalmaznom kellene, hogy ráismerjek hibáimra, bűneimre, gyarlóságaimra, gyengeségemre! Amiért tudatában vagyok annak, amiről Pál beszél, de azért beszél róla, mert tudja, hogy minduntalan megfeledkezem róla! Hol van hát a hitem, és a hitem ereje? Mely képessé tenni lehet engem arra, hogy értsem: „Mi azonban nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott.”

Mert gyengeségünk nem az, amit fizikai erővel nem bírunk. Hanem az a gyengeségünk, amivel a szellemünkön, az egónkon, nem vagyunk képesek uralkodni. Felülemelkedetten, alázattal engedni, hogy a Lélek eszközévé legyek! Ez a pszichés sérülésünk, sértettségünk, abban mutatkozik meg, hogy szüntelenül keresünk valakit, akit okolhatunk, aki a bűnbak szerepében lehet, hogy magunkat felmenthessük!

Erre figyelmeztet Richard Rohrnak egy tanítása. Előbb idézi Simone Weil-t, nagyon találóan: „Minden hiba ugyanaz, hiszen valójában csak egyetlen hiba létezik: az, hogy képtelenek vagyunk fényen élni”, majd később mondja: „Amíg nem ismerjük meg magunkat, és nem vetjük meg a lábunkat az igaz transzcendenciában, addig természetszerűleg bizonytalanok vagyunk, és keressük, ki mást okolhatnánk a saját boldogtalanságunkért. Isten nélkül vagy hamis istenekkel az emberiség elkerülhetetlenül megbántottnak és erőszakosnak tűnik.

Természetesen sokkal többet beszélünk magunkról, mint a másik csoportról. Azt mondjuk, nem tudjuk, kik vagyunk. Ha egyszer megismertük a saját lelkünket, ha megtaláltuk Istenben való azonosságunkat, nem kell többé bűnbakká kikiáltanunk másokat. Elég nagyok, elég kicsik és elég biztosak vagyunk ahhoz, hogy elviseljük a dolgok sötét oldalát önmagunkban. Jób történetében egy ember útját kísérjük figyelemmel, amint a nagyságba, a kicsinységbe és a végső biztonságba tér.” (idézet a Jób és a szenvedés misztériuma c. könyvből)

Senki ne mondja nekem azt, hogy nem kell egy jó adag nagyvonalúság, lazaság, megengedő képesség arra, hogy megérthessem azt, amit Isten nekem akar mondani!

Ez után jövök én: mit kezdek azzal, amit megértettem szavaiból? Képes vagyok véremmé, anyagi valóságommá változtatni, vagy egyszerűen elgőzölög a fejemből? Hát bizony, sajnos, a hatékonyságom, az eredményességem rátája nem túl jó! Rá kell ismernem itt is a magam töredékességére, gyengeségére, erőtlenségemre! Igen, Atyám, szükségem van a Te irgalmas és alázattal rám kiáradó türelmedre, mellyel egyedül képes lehetsz rajtam változtatni! Gyúrj, formálj, faragj a maga képére engem, akkor is, ha az fájni fog nekem! Mert akarok Neked tetszeni, és a Te megajándékozó szereteted elfogadására, befogadására képessé válni! Ámen