Giovanni Cucci SJ: Virtuális paradicsom vagy Pokol.com?
Az internet 1991-es bevezetése óta folyamatosan vitát gerjeszt, lelkesedést vált ki, illetve határozott vészjelzésekre indít. Giovanni Cucci olasz jezsuita szerzetes, filozófus és pszichológus könyvében az internethasználat lehetőségeit és veszélyeit tárgyalja.
A
szerző alapkérdései a következők: az internet bevezetése az életünkbe
szabadabbá és kreatívabbá, vagy függőbbé és sztereotípiáink foglyává tett-e
bennünket? Valóban jobbá teszi az életünket, új távlatot nyit előttünk korábban
elképzelhetetlen lehetőségeket kínálva, vagy pedig adott esetben halálos
börtönné válik számunkra? Emlékeztet rá, hogy 2012-ben naponta 114 milliárd
e-mailt küldtek el a világon. Ezeknek azonban 61 százalékát tartották
lényegtelennek, és 68,8 százalékuk spam volt, vagyis nem kívánt, legtöbbször
kereskedelmi jellegű hirdetéseket tartalmazó üzenet. A felhasználók által
küldött és fogadott e-mailek száma ezzel szemben 4,3 milliárd volt. Az online
szemét mennyisége tehát bőven meghaladja a kívánt és a minőségi termékek
számát.
A
könyv írója a világhálót olyan erdőnek nevezi, amely fenyegetéseket és
veszélyeket rejthet, olyanokat, melyeket a valós életben is megtapasztalhatunk.
Cucci atya a szülők különleges felelősségére figyelmeztet: nem ámíthatják
magukat azzal, hogy ha gyermekük a szobájában marad, akkor biztonságban van, szemben
azzal, ha elmegy otthonról. A „szörnyeteg” megbújhat akár ott is, a tudtukon
kívül. A gyermek akármit megtehet, amit csak akar, amelynek hatásai csupán
akkor válnak láthatóvá, amikor már túl késő. A naivitás ezekben az esetekben
nagyobb károkat okozhat, mint a rosszindulat, különösen azok esetében, akik
akarva-akaratlanul nevelői szerepet töltenek be.
Giovanni
Cucci hangsúlyozza, hogy az elsődleges fontosságú szempont, amely alapja a
többinek, az önmagában vett tartalomra vonatkozik, amelyet feltárunk vagy
elrejtünk a világhálón. Ami biztos, hogy az „ott marad örökre.” Ez a valódi
veszély: amit feltöltöttünk, megjelenik majd a jövőben is, amikor már
megváltoztunk, vagy nem szeretnénk, hogy bárki is megismerje az adott
tartalmat. Ily módon csak akkor ébredünk tudatára, hogy mi történt, amikor már
túl késő, hogy orvosoljuk.
Tényként
állapítja meg a szerző, hogy a világháló révén nagyobb fokú mozgásszabadságot,
kapcsolattartási és ismeretszerzési ismereteket nyertünk el. „Ugyanakkor a
korábbi nemzedékekhez képest sokkal jobban katalogizáltak és megfigyeltek is
vagyunk” – írja. Példaként említi az író, hogy a hírekben felbukkanó,
olykor legszomorúbb események kapcsán az újságírók olyan arckitakarásos képekre
és videókra is hivatkoznak, amelyeket az adott ügy még mit sem sejtő
szereplője töltött fel, és ebből olyan kínos intenciókat és
„háttérinformációkat” hoznak ki, amelyek biztosan nem azonosak azzal, ami a
szerző szándéka volt. Cucci atya felhívja a figyelmet: azok az erények,
amelyeket a régi korok a bölcs ember jellemvonásaiként ünnepeltek – a reflexiós
képesség, az önkontroll, az okosság –, a digitális korban meglepő megerősítést
nyernek. Ám e képességeknek azokban kellene meglenniük, akik olyan
életszakaszban vannak, mint a serdülőkor, amikor sokkal inkább a spontaneitás
és az érzelmek jelentik a legfőbb mozgatóerőt. „Ily módon végül a
legkülönbözőbb és legellentmondásosabb arcvonásokat öltik magukra.” A sietség
és a gyorsaság, korunk két jellemzője kiválthatja belőlünk azt az illúziót,
hogy mindenhatók vagyunk, hogy minden megengedett, és arra tanítanak, hogy „az
abszolút áttetszőség vagy a képlékeny identitás állapotában éljünk – hacsak nem
szögezzük szembe velük a bölcsesség erényét.” Enélkül előbb vagy utóbb
szembesülünk a valósággal, amely úgy mutatkozik meg, mint ami „más” és eltérő a
fantázia termékeihez képest. „S ezáltal megrázó kiábránduláshoz és igencsak
átható szenvedéshez vezet.”
A
jezsuita professzor alapvetően fontosnak nevezi, hogy az internethasználat
közben egyesítsük magunkban a kompetenciát és a tudatosságot. A kompetencia azt
jelenti, hogy kellő tudatosságra ébredtünk azzal kapcsolatban, amit végzünk
vagy amit felkeresünk, de főként, amire az időnket szánjuk, amiben megbízunk.
Éber önirányításra van szükség, ami visszavezet az alapvető kérdéshez: mit
tartok fontosnak életem szempontjából? „Hogyan valósíthatom ezt meg a napom
szokásos tevékenységei közben, kezdve az internethez való viszonyulásomon?”
Lelkiismeret-vizsgálatra van szükség, milyen módon használom fel az új
technológiai eszközöket, különösen akkor, ha már megjelentek valamiféle
vészjelzések? A téma kutatói szerint a probléma igazi gyökere az az
elkeseredett törekvés, hogy „folyton online legyünk, mert így a magányt, a
csöndet olyan rossznak tekintjük, amely elől menekülnünk kell – nem pedig a
legértékesebb jónak. Állandóan várni valamire, kutatni a legfrissebb üzenetet
vagy valamit, ami még jobban tetszik nekem – mindez megmutatja az önmagunkról
alkotott kép törékenységét.” Végül azonban sokkal jobban fogunk szenvedni, mint
kellene, „mivel a legborzalmasabb szenvedéseket azok a konstrukciók okozzák,
amelyeket a minket nap mint nap után bombázó sokféle üzenet lehetséges
jelentőségéről képzelünk magunknak.”
Az internet potenciális veszélyeivel szemben az egyik leghatásosabb
módszer az, ha ápoljuk a nemzedékek közötti, és a kortársak közötti párbeszédet
is. E tekintetben nem veszíthetjük el bátorságunkat a nehézségekkel,
értetlenséggel és a lehetséges fáradtsággal szembesülve. Ugyanilyen lényeges
elem a spirituális dimenzió, amely nem az elidegenedés vagy a valóság előli
menekülés megnyilvánulása, hanem vitathatatlan segítséget jelent a személy
pszichés egyensúlyának megőrzésében. A mérlegelés és a megfontolás pedig ma is
időszerű erény, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a lehető legjobban
alkalmazzuk az internetet, ezt a rengeteg veszélyt rejtegető, de valójában
„csodálatos eszközt”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése