Évközi huszonkettedik hét hétfője

Évközi huszonkettedik hét hétfője

Jézus előhírnökének, Keresztelő Jánosnak a halálára, vértanúságára emlékezik Egyházunk a mai napon. A Keresztelő vesztét az okozta, hogy nem hallgatta el a bűnt, hanem szóvá tette azt. János úgy gondolja, hogy egyetlen ember sem helyezheti magát a törvények fölé. Még az uralkodó sem engedheti meg magának azt, hogy törvénysértő kapcsolatot tartson fenn. Isten küldötte nem hallgathat, hanem figyelmeztetnie kell a bűnösöket. A vértanúság történetét Márk evangélista úgy írja le, hogy szembeállítja a jót és a rosszat, az igazat és a bűnöst, az ártatlant és a kegyetlent.
Keresztelő János személye a keresztény igehirdetésben úgy tűnik elénk, mint aki életével és halálával egyaránt Krisztusra mutat. János a próféta, aki a sivatagban él és előkészíti Jézusnak, a Messiásnak érkezését. Ő tehát az előhírnök, aki rámutat a Megváltóra. János bűnbánatot hirdet az embereknek, s valamivel később Jézus is ugyanezt teszi. A Keresztelő körül kisebb tanítványi kör alakul ki, de nem sajnálja, amikor tanítványai közül egyesek Jézushoz csatlakoznak, az ő követői lesznek. Jézus tanúja ő, aki halálával is előre jelzi a Megváltó sorsát. Tudatában van saját szerepének és küldetésének és soha nem akar túllépni azon, nem helyezi önmagát Jézus elé.
Keresztelő János életpéldája erősítse bennünk annak tudatát, hogy a mi keresztény küldetésünk is a Krisztusról való tanúságtétel.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Mindig soknak tartjuk, amit mi teszünk másokért; ellenben amit mások tesznek érettünk, azt semmibe sem vesszük. Úgy látszik, két szívünk van: egy lágy, gyöngéd, engedékeny, önmagunk számára, és egy kemény, szigorú, zord, embertársaink számára.
Szalézi Szent Ferenc