Szent Anna 6.

Kisebbik Szent Jakab, Szent Anna unokafia

A mélységből a magasság felé tartó, a földi élet viszontagságaitól, durva igazságtalanságaitól, és a mulandóság tapasztalatától megfáradt, de az örökkévaló Istenre tekintő ember látásmódja szerint minden hiábavalóság az ég alatt. Ebben a magatartásban azonban egyoldalúság van, azt jelentené, hogy sohasem jutunk el Jézus Krisztusig, aki ugyan visszautasította e világ fejedelmének hármas kísértését, és hangsúlyozta, hogy mennyei kincsek után vágyakozzunk, ugyanakkor szerette ezt a földet, és kedvét lelte az emberek fiainak társaságában. A mezők liliomaira és az ég madaraira, a kánai menyegzőn az ifjú párra, a hozzá vitt gyermekek arcára nem a Prédikátor rezignáltságával nézett, hanem Isten gyermekének szabad, tiszta, derűs tekintetével.

A mai Evangélium gazdagja éppen az ellenkező magatartást testesíti meg. Gyakorlati materialista, távol tart magától minden kérdést az élet valódi értelmével kapcsolatban, s csak anyagi javainak gyarapításával és őrzésével van elfoglalva, s a legjobb úton halad, hogy saját maga által előidézett lelki halállal az önzésbe fulladt test kimúlásával véglegessé, visszafordíthatatlanná váljon. Már régen betonbiztos bunkerre változtatta házát, emberi kapcsolatait (ha egyáltalán voltak), s előre megjósolható (maga is tudja), hogy nem a másokért való izgalom miatt, hanem pusztán a zabálás jutalmaként fog jelentkezni nála a cukorbetegség, fenyegeti a szívinfarktus, miközben elnehezült, lomha testét tönkrement lábai egyre keservesebben hordozzák.

A Prédikátor keserű – bár életünk egy-egy korszakában hiteles – spiritualizmusa és az evangéliumbeli gazdag hedonizmusa között van az igazság. Pontosabban nem is. A végső igazság nem középen van: közepe csak a felületnek van, az ember szívében nincs közép és szélesség, csak mélység, mely egyszersmind az isteni magasságok kapuja.

Maga a feltámadt Jézus, aki már testével is az új teremtésben van, küld minket vissza a földre, s elküldve Szentlelkét belénk árasztja Isten örökkévalóságát. Az örök élet megkezdődött, s amíg levetjük a régi embert szokásaival együtt, az új ember napról napra megújul bennünk. Az örök élet megkezdődött, csak még együtt van az idővel. Mennyire más így a föld íze: egy jó ebéd, a jól végzett munka utáni kellemes fáradtság, egy testvéri tekintet, baráti mosoly, de még a szenvedés és a magány sötétsége is más, mert mindent átjár az örökkévalóság íze, színe, illata, világossága.