Tegnap Izajás prófétával együtt gondolkodtunk,
elmélkedtünk Isten titokzatos gondviseléséről, amely akkor is megvalósul, ha
ránk támadnak a gonoszok, hiszen ők is csak eszköz Isten kezében. Érezzük
azonban, hogy ez a megértés sem óv meg attól a sebzéstől, mely szívünket érte,
s azon túl, amit megérthetünk, marad valami fájón megérthetetlen is ebben a
titokban, amely miatt Istent távolinak, megközelíthetetlennek érezzük.
A tegnapi elmélkedés, ha nem egészül ki a maival, és
ha megállunk a tegnapi megértésénél, megsejtésénél, akkor nem az üdvösség,
hanem a kárhozat útján járunk. Hiszen ahogy haladunk előre a lelki élet útján,
egyre fönségesebb magasságok és egyre szédítőbb mélységek tárulnak föl benne.
Bálványimádás lenne, ha leragadnánk tegnapi istenképünknél, nem véve tudomást
arról, hogy mindaz, amit megérthetünk Isten titkaiból, töredékes marad itt a
földön, s csak egy láncszem lehet a nagy megértés bevezetőjeként, amikor már
nem tükör által homályosan látunk, hanem színről színre... Életünk végéig kell
tehát elmélkednünk az Írásokról, hogy halálunk pillanatában az addig tartó
elmélkedésláncolat egyszer s mindenkorra a végső és végérvényes valósághoz
kapcsolódva igazolást nyerjen, kiegészüljön és eljusson a tökéletes
beteljesedésre, „ex umbris et imaginibus ad veritatem”, az árnyakból és
képekből az igazságra (Newman bíboros sírfelirata).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése