Hívom a családokat 2016 júliusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Amikor
a tudományos ülésszakon a következő előadóra került sor, az ülést vezető
professzor így mutatta be őt: „kiváló, rendkívül tehetséges fiatal kolléga,
példás apa és férj, feleségével négy gyermeket nevelnek, köztük egy halmozottan
fogyatékosat, akinek a megszületése – minden várakozás ellenére – nem rontotta
meg házasságukat”. Előadását elkezdve szerényen kiegészítve a bemutatást
megjegyezte, hogy ő maga középiskolába Szingapúrban járt, apja ott teljesített
ugyanis szolgálatot, majd egyetemre Budapesten járt, doktori fokozatot viszont
ösztöndíjasként Oxfordban szerzett; most pedig ebben a kutatóintézetben
dolgozik. Az előadásnak nagy sikere volt. Közvetlen munkatársai gratuláltak, de
furcsának tartották, hogy a prof bemutatását ki merészelte egészíteni. Talán
mégsem egyedül az jellemez engem – válaszolta –, hogy van egy fogyatékos
kisfiam.
A
világhoz való viszonyunk emberi identitásunk lényegi része. Születésünk helye
és körülményei döntő befolyással vannak ránk, fokozatosan kialakuló
kapcsolatrendszerünk meghatározza helyünket a társadalomban. Nem mi választjuk
meg, hogy hol és mikor és milyen családba születünk bele, de ha megértjük, hogy
létezésünk minden apró részletét is a Teremtő irántunk érzett feltétel nélküli
és határtalan szeretete határozta meg, akkor nemcsak megváltoztathatatlan
ténynek fogadjuk el szülőhelyünket, szüleinket és rokonainkat, hanem ebben
látjuk harmonikus egyéniségünk alapjait is. A néprajz tanúsága szerint a földön
minden nép minden egyes embernek nevet ad. A név szorosan hozzátartozik az
emberhez. Aki a nevét elárulja valakinek, mintegy leleplezi, kiszolgáltatja magát;
most már hívható, felszólítható, de el is utasítható. Akit nem tudunk nevén
szólítani, az számunkra nem önálló személy, csak egy a tömegből, akivel így
személyes kapcsolatot sem tudunk teremteni. Nevünk önazonosságunk szempontjából
is fontos tényező, mert nevünk alapján egész életünk folyamán, sőt még azon túl
is azonosíthatók vagyunk. Vannak azonban olyanok is, akik valamiért nem tudnak,
vagy nem akarnak nevükkel azonosságot vállalni, ezért megváltoztatják nevüket.
Művészek szoktak művésznéven szerepelni, kisebbségi népcsoporthoz tartozók a
többséghez való csatlakozásuk miatt a többségi nyelvnek megfelelő új nevet
választhatnak, van, aki valamiért „új életet” akar kezdeni, ezért
megváltoztatja nevét.
Beszéljétek
meg családi, baráti, rokoni körben, hogy tudtok-e örülni annak a környezetnek,
amelybe beleszülettetek? Mit változtatnátok meg, ha rajtatok állna?
Szeretitek-e neveteket? Teréz anya leírta, hogy olyan nyomorultakon is
segített, akiknek neve sem volt. Hogyan tudnátok ti ilyenekkel kapcsolatba lépni?
Vannak
azonban személyiségünknek olyan vonásai, amelyek kialakulását magunk is
befolyásolhatjuk. Ma általában az ember szabadon választja életpályáját, azt
szoktuk mondani, hogy ez egy életre szóló döntés. A jó orvos például nemcsak
megtanulja a szakmáját, hanem testestül-lelkestül orvossá válik, azaz azonosul
választott életpályájával, azt hivatásának érzi. Senki sem születik férjnek,
vagy feleségnek, házastársát mindenki maga választja. Az új család
megalapítása, az anyai és apai hivatás tudatos vállalása az identitás
átalakulásával jár. Házasságkötéskor a feleségnek gyakran a neve is
megváltozik.
„Az
emberi egyén Isten képmása, azaz személyi méltósága van, tehát nem valami,
hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje és birtokolja önmagát, hogy szabadon átadja
magát és közösségre lépjen más személyekkel. A kegyelem révén arra nyert
meghívást, hogy szövetségre lépjen saját Teremtőjével, és hogy megadja Neki a
hit és a szeretet válaszát, s ezt senki más nem képes megadni helyette.”(KEK
357)
Nehéz
helyzetbe kerül az ember, ha önmagának és a természetnek tökéletes autonóm
egzisztenciát tulajdonít. Az ember és a dolgok minden transzcendens vonatkozás
nélküli szemlélete a teremtés gondolatának elvetése, Isten és a világ közötti
kapcsolat tagadása. Ezzel meginog az ember identitásának alapja, hogy ti. része
a teremtett világnak és idegennek kezdi érezni magát a világban. Az emberi
teremtmény az Istennel való párbeszédben talál rá a maga identitására, ebből a
párbeszédből nyer késztetést és szabályokat arra, hogy a maga és a világ
jövőjét megtervezze, hogy gondozza azt a kertet, amelyet Isten neki adott,
„hogy művelje és őrizze”. (Ter 2,15) A bűn sem vet véget ennek a feladatnak,
csak szenvedéssel és fájdalommal terheli meg. (vö. Ter 3,17–19)
Mondjatok
példákat ismerőseitek köréből olyanokra, akik ugyan hátrányos helyzetből
indultak, de szorgalommal, kitartással sikerült felemelkedniük. Mi volt a
titkuk?
Szilárd
és egyértelmű identitása annak van, akinek külső élete összhangban van
bensőjével, akinek minden cselekedete és magatartása megegyezik belső
meggyőződésével, a hite szerinti helyes erkölcsi értékrenddel.
Előfordul,
hogy valaki úgy érzi, konfliktusba kerül saját identitásával, ugyanis
hivatásaként kezeli munkáját, emiatt nem tud teljesen eleget tenni azoknak a kötelességeknek,
amelyeket a családi hivatása ró rá. A gazdaság világában ugyan sokszor
próbálnak segíteni különböző munkahelyi szabályzásokat bevezetve, ezek azonban
hátrányos diszkrimináció veszélyével járnak, azaz újabb konfliktusok forrásai.
Ezekben az esetekben valójában annyi érdek ütközik, hogy nehezen képzelhető el
egy minden érintett számára megfelelő megoldás. Szerencsés helyzetben vannak
azonban azok a házaspárok, akik elmondhatják magukról, „ketten vagyunk
hármasban”. Náluk ugyanis adva van a lehetőség, hogy mindketten Istennel való
párbeszédben találjanak rá a maguk igaz identitására, hivatásukra.
Hogyan
tudjátok gyerekeiteket identitásuk kialakításában segíteni?
Nehogy
valaki azt higgye – folytatta a fiatal kutató –, hogy szégyellem a fogyatékos
gyerekemet, vagy nem szeretnék róla beszélni. Biztos, hogy mindannyiunkon,
feleségemet és gyerekeinket is beleértve, sokat változtatott az ő megérkezése a
családba, másképp látjuk most a világot, az életet, tisztult az értékrendünk.
Hálás vagyok ezért Istennek, és tudom, hogy nem büntetett, hanem
megajándékozott. Sokkal gazdagabbak lettünk. Mint ahogy hálás vagyok azért a
sok nagyszerű lehetőségért, amit eddigi életemben kaptam. Nem volt mindig
könnyű, például Szingapúrban gimnáziumba járni, de olyan ismeretekre és
tapasztalatokra tehettem szert, amelyekkel gazdagodhattam, amelyek nélkül nem
lennék az, aki vagyok. Erre akartam célozni akkor, amikor bemutatásomat
kiegészítettem.
Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése