Ferenc pápa második elmélkedése a papoknak: Az irgalmasság fogadóhelye
Június 1. és 3. között zajlott Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa június 2-án a Santa Maria Maggiore-bazilikában tartotta számukra második elmélkedését, amelyet teljes egészében közlünk.
Miután
imádkoztunk azért a „szégyenkező méltóságért” és „méltóságos szégyenkezésért”,
amely az isteni irgalmasság gyümölcse, haladjunk tovább a mostani elmélkedéssel
az „irgalmasság fogadóhelyéről”. Egyszerű dologról van szó. Elegendő lenne
egyetlen mondatot mondanom, és már mehetnék is, mert egyetlen mondat kifejezi a
lényeget: az irgalmasság fogadóhelye a bűnünk. Ilyen egyszerű!
Gyakran
előfordul, hogy bűnünk olyan, mint egy levesszűrő vagy mint egy lyukas korsó,
amelyből gyorsan kifolyik a kegyelem: „Mert kétszeres gonoszságot követett el
népem: elhagytak engem, az élő víz forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak
maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet”
(Jer2,13). Ezért van szükség, amint az Úr világosan megmondja Péternek,
„hetvenszer hétszer megbocsátani”. Isten nem fárad bele a megbocsátásba,
egyedül mi vagyunk azok, akik belefáradunk abba, hogy bocsánatot kérjünk. Isten
nem fárad bele a megbocsátásba, akkor sem, ha látja, hogy kegyelmének nem
sikerül erős gyökereket eresztenie szívünk földjébe, akkor sem, ha látja, hogy
a föld kemény, gazos és köves. Egyszerűen azért, mert Isten nem pelagiánus,
ezért nem fárad bele a megbocsátásba. Ismét elkezdi vetni irgalmasságát és
bocsánatát, újrakezdi, újrakezdi és újrakezdi… hetvenszer hétszer.
Újjáteremtett
szívek
De egy
további lépést is tehetünk Isten irgalmasságát illetően, aki mindig „nagyobb a
szívünknél”, nagyobb a bűntudatunknál. Isten nemcsak nem fárad bele a
megbocsátásba, hanem meg is újítja a tömlőt, amelybe befogadjuk bocsánatát. Új
tömlőt használ irgalmasságának új borához, nehogy olyan legyen, mint egy
foltozott ruha vagy egy elhasznált tömlő. Ez a tömlő pedig nem más, mint az ő
irgalmassága: az ő irgalmassága, amennyiben megtapasztaljuk magunkban, és
amennyiben másokat segítve gyakorlatba ültetjük. A szív, amely befogadta az
irgalmasságot, nem egy foltozott, hanem egy új, újjáteremtett szív. Erről a
szívről beszél Dávid: „Teremts bennem tiszta szívet, újítsd meg bennem az erős
lelket” (Zsolt 50,12). Ez az új, újjáteremtett szív jó edény. A liturgia az
egyház lelkét fejezi ki, amikor ezt a szép imát mondatja velünk: „Istenünk, te
csodálatosan megteremtettél minket képedre, és még csodálatosabban megújítottál
és megváltottál minket” (húsvét vigíliája, könyörgés az első olvasmány után).
Vagyis ez a második teremtés csodálatosabb az elsőnél! Ez a szív tudja, hogy
újjáteremtetett, mivel nyomorúsága egybeolvadt Isten megbocsátásával, s ezért
már „olyan szív, amely befogadta az irgalmasságot, és maga is irgalommal fordul
másokhoz”. Így van: megtapasztalja a sebére és bűnére gyakorolt jótékony
hatásait a kegyelemnek, érzi, hogy az irgalom megbékélteti bűnét, szeretettel
árasztja el szárazságát és felébreszti reményét. Ezért amikor ugyanennek a
kegyelemnek segítségével és vele egy időben megbocsát annak, aki tartozik neki
valamivel, amikor megszánja azokat, akik szintén bűnösek, akkor ez az irgalom
gyökeret ver a jó földben, amelyben a víz nem vész el, hanem életet ad. Ennek
az irgalmasságnak a gyakorlásában, mely helyrehozza mások rosszaságát, senki
sem tudja jobban segíteni meggyógyulását annál, mint aki elevenen tartja azt a
tapasztalatot, hogy vele is irgalmasságot gyakoroltak ugyanannak a rossznak a
terén. Nézz magadra, idézd fel történetedet, tekintsd végig élettörténetedet,
és sok irgalmasságra fogsz lelni benne! Látjuk, hogy azok között, akik
függőségük leküzdésén dolgoznak, rendszerint a megmenekültek azok, akik jobban
megértik, segítik és kérik a többieket. A legjobb gyóntató rendszerint az, aki
jobban gyónik. Feltehetjük magunknak a kérdést: én hogyan gyónok? Szinte az
összes nagy szent nagy bűnös volt, vagy, mint Kis Szent Teréz, tudatában
voltak: egyedül Isten előzetes kegyelmének köszönhetik, hogy nem azok.
Így az
irgalmasság igazi edénye maga az irgalom, amelyet ki-ki befogadott, és
amely újjáteremtette szívét, az ilyen szív az az „új tömlő”, amelyről
Jézus beszél (vö. Lk 5,37), „a megtisztított kút”.
Jézusnak,
a Fiúnak a misztériumához érkeztünk, aki az Atya testté lett irgalmassága. Az
irgalmasság fogadóhelyének végérvényes képét a feltámadt Úr sebein keresztül
találjuk meg, ez az Isten által helyreállított bűn lenyomata, amelyet nem lehet
teljesen megszüntetni, de nem is fertőződik el: nem gennyes seb, hanem már csak
sebhely. Az Úr sebhelyei. Szent Bernátnak van két nagyon szép beszéde az Úr
sebeiről. Ott, az Úr sebeiben találjuk meg az irgalmasságot. Bernát bátran
mondja: Elveszettnek érzed magad? Rossznak érzed magad? Lépj be ott, lépj be az
Úr zsigerei közé, ott irgalomra találsz! A sebhelyek „érzékenységében”, amelyek
nagy fájdalom nélkül emlékeztetnek sérülésünkre és a gyógyulásra anélkül, hogy
elfeledkeznénk törékenységünkről, ott van az isteni irgalmasság székhelye: a mi
sebhelyeinkben. Az Úr sebei máig megvannak, magával vitte őket: gyönyörűséges
testén nincsenek véraláfutások, de a sebhelyeket magával akarta vinni. És a mi
sebeink. Mindannyiunkkal előfordul, hogy amikor orvoshoz megyünk, és van
valamilyen sebhelyünk, ő megkérdezi: „Ez a sebészi beavatkozás miért történt?”
Nézzünk a lélek sebhelyeire: ez a beavatkozás Neked köszönhető, a te
irgalmadnak, te gyógyítottad be… A feltámadt Krisztus érzékenységében, aki
megőrizte sebeit, nemcsak a kezén és lábán, hanem a szívében is, mely egy
sebzett szív, benne találjuk meg a bűn és kegyelem igaz értelmét. Ott, a
sebzett szívben. Amikor az Úr sebzett szívét szemléljük, mi tükröződünk őbenne.
Hasonlítanak egymásra: a mi szívünk és az övé, mert mindkettő sebzett és
feltámasztott szív. Tudjuk azonban, hogy az övé csupa szeretet, és azért
szúrták át, mert elfogadta, hogy megsebezzék; a mi szívünk pedig csupa seb,
amely meg fog gyógyulni, mert elfogadta, hogy szeressék. Ebben az elfogadásban
alakul ki az irgalmasság fogadóhelye.
Szentjeink
befogadták az irgalmasságot
Jót
tehet nekünk, ha másokra is tekintünk, olyanokra, akik engedték, hogy Isten
irgalmassága újjáteremtse szívüket, és ha megnézzük, milyen „fogadóhelyen”
fogadták be azt.
Szent
Pál a törvény által kialakított
ítélkezésének kemény és hajthatatlan fogadóhelyén fogadta az irgalmat.
Ítéletének keménysége arra ösztönözte, hogy üldöző legyen. Az irgalmasság
olyanná alakítja, hogy egyfelől a legtávolabbiak, a pogány gondolkodásúak
keresőjévé válik, másfelől pedig a legmegértőbb és legirgalmasabb lesz azokhoz,
akik olyanok, amilyen ő volt. Pál arra is vágyott, hogy átkozott legyen, csak
hogy övéit megmenthesse. Ítélkezése úgy átalakult, hogy „önmaga felett se
ítélkezzen”, hanem engedje, hogy Isten tegye igazzá, aki nagyobb az ő
lelkiismereténél, Jézus Krisztusra tekintve, aki hűséges pártfogó, és akinek
szeretetétől semmi és senki nem választhat el. Pálnak radikális az ítélete
Isten feltétlen irgalmáról, aki begyógyítja a legmélyebb sebet, azt, melynek
következtében két törvényünk van (az egyik test, a másik a Lélek törvénye), és
azért ilyen radikális, mert az, ami befogad, az az igazság feltétlenségére
érzékeny mentalitás, mely épp ott sérült, ahol a törvény és a világosság
csapdává válnak. A híres „tövis”, melyet az Úr nem vesz ki belőle, az a
fogadóhely, ahol Pál befogadja Isten irgalmasságát (vö. 2Kor 12,7).
Szent
Péter viszont abba az
elbizakodottságába fogadta be az irgalmat, hogy ő egy okos, megfontolt ember.
Megfontolt volt, a halászember biztos, kipróbált jó érzékével, aki
tapasztalatból tudja, mikor lehet halászni és mikor nem. Ez annak az embernek a
megfontoltsága, aki, amikor belelkesül attól, hogy a vízen jár, és csodás
halfogás részesévé válik, és túlságosan is önmagára figyel, tud segítséget
kérni az egyetlentől, aki megmentheti. Ez a Péter a lehető legmélyebb sebében
nyer gyógyulást, abban, hogy megtagadta barátját. Pál szemrehányása, amikor
szóvá teszi Péter kétszínű magatartását, talán ehhez köthető. Úgy tűnhet, Pál
azt érezte, hogy ő volt a rosszabb, „mielőtt” megismerte Krisztust; Péter
viszont, az után, hogy megismerte, megtagadta… Mindazonáltal az, hogy éppen
ezen a ponton nyert gyógyulást, irgalmas pásztorrá alakította Pétert, szilárd
sziklává, amelyre mindig lehet építeni, mert ő egy törékeny szikla, mely
gyógyulást nyert, nem olyan szikla, amely a maga erejével a gyengébb elbotlását
okozza. Péter az az apostol, akit az Úr az evangéliumban legtöbbször dorgál
meg. Ő kapja a legtöbb „ütlegelést”. Az Úr állandóan bírálja, az utolsóig: „Mit
törődsz vele? – veti a szemére –, te kövess engem” (Jn 21,22). A hagyomány szerint
Jézus ismét megjelenik neki, amikor éppen menekül Rómából. Az, hogy Pétert
fejjel lefelé feszítették meg, talán a legbeszédesebb jele ennek a
fogadóhelynek, a keményfejűségnek: hogy be tudja fogadni az irgalmasságot,
lehajtja fejét, miközben a legnagyobb tanúságát adja Ura iránti szeretetének.
Péter nem azzal akarja befejezni életét, hogy: „megtanultam a leckét”, hanem
azzal, hogy: „mivel a fejem sosem tanul a leckéből, lehajtom.” Mindennél
magasabban pedig az Úr által megmosott lába áll. Péter számára a lába az a
fogadóhely, amelyen keresztül befogadja az irgalmasságot barátjától és urától.
Szent
János azon gőgjében nyer gyógyulást,
hogy tűzzel akarja a rosszat helyrehozni, de végül olyanná válik, aki azt írja,
hogy „gyermekeim”, és olyan nagypapává válik, aki csak szeretetről beszél, pont
ő, aki a „mennydörgés fia” volt (Mk 3,17).
Szent
Ágostont abban a nosztalgiájában
gyógyította meg Isten, hogy későn érkezett a találkára: emiatt sokat
szenvedett, és ebben a nosztalgiában nyert gyógyulást. „Későn szerettelek meg”;
és megtalálja annak kreatív módját, hogyan töltse meg szeretettel az
elvesztegetett időt: megírja a Vallomásokat.
Assisi
Szent Ferenc egyre jobban befogadja
az irgalmasságot élete sok szakaszában. A végleges fogadóhely, mely valóságos
sebekké vált, nem annyira az volt, hogy megcsókolta a leprást, vagy hogy
egybekelt a szegénység úrnővel, vagy hogy minden teremtményt testvérének és
nővérének érzett, hanem az, hogy irgalmas csendben meg kellett őriznie az
általa alapított rendet. Ebben látom Ferenc kimagasló hősiességét: irgalmas
csendben meg kellett őriznie az általa alapított rendet. Ez az ő nagy
fogadóhelye az irgalmassággal szemben. Ferenc azt látja, hogy testvérei között
szakadás támad, és magát a szegénységet tűzik zászlajukra. Az ördög eléri, hogy
a legszentebb dolgok megvédése miatt, de rossz szellemben, veszekedjünk
egymással.
Loyolai
Szent Ignác a maga hiúságában nyer
gyógyulást. Márpedig ha ez volt az ő edénye, elképzelhetjük, milyen hatalmas
volt a dicsőségvágya, amely aztán átalakíttatott Isten nagyobb dicsőségének
keresésévé!
Az Egy
falusi plébános naplója című könyvében Bernanos egy vidéki plébános életét
mutatja be, a szent ars-i plébános alakjától véve az ötletet. Van két igen szép
szövegrész, amelyek legmélyebb gondolatait tárják fel hirtelen támadt
betegségének utolsó időszakában: „Az utolsó hetekben, az utolsó hónapokban,
melyeket Isten majd megad nekem, ameddig csak képes vagyok a vállamon viselni
egy plébánia gondját, […] nem fogok annyit gondolni a jövőre, a jelenért fogok
dolgozni. Úgy érzem, ez a fajta munka illik hozzám […]. Mert csak a kis
dolgokban van sikerem, és én, akit a nyugtalanság annyiszor próbára tett, most
kénytelen vagyok bevallani, hogy a kis örömökben mindig diadalmaskodom.” Vagyis
ő az irgalmasság kicsinyke edénye, a lelkipásztori élet kis örömeihez kötődik,
ahol az Atya végtelen irgalmasságát befogadhatjuk és apró tettekben
gyakorolhatjuk. A papok apró tettei! Egy másik részlet pedig így szól: „De már
mindegy, vége van! Az a bizalmatlanságféle, melyet önmagammal, egyéniségemmel
szemben éreztem, szétfoszlott, azt hiszem, örökre. Ez a küzdelem véget ért. Már
nem is értem. Kibékültem önmagammal, ezzel a szegény tetemmel. Az embernek
sokkal könnyebb gyűlölnie önmagát, mintsem gondolják. A kegyelem az, ha elfelejti
magát. De ha minden gőg meghalna bennünk, a kegyelmek kegyelme az lenne, ha
alázatosan szeretnénk önmagunkat, mint Jézus Krisztus bármelyik szenvedő
tagját.” Ilyen tehát az edény: „Alázatosan szeretni önmagunkat, mint Jézus
Krisztus bármelyik szenvedő tagját.” Egy szokványos edény, mint egy öreg
vizeskorsó, amelyet kölcsönkérhetünk a szegényektől.
Az
argentínai boldog Brochero plébános – az én hazámból! –, akit
nemsokára szentté avatunk, „engedte, hogy Isten irgalmassága megdolgozza a
szívét”. Az ő fogadóhelye saját leprás teste volt. Ő, aki arról álmodozott,
hogy majd lóháton halhat meg, miközben átgázol egy hegyi folyón, hogy elvigye a
betegek kenetét egy betegnek. Az egyik utolsó mondata ez volt: „Nincs teljes
dicsőség ebben az életben.” Érdemes ezen elgondolkodnunk: „Nincs teljes
dicsőség ebben az életben.” „Rendkívül örülök annak, amit a látásommal tett, és
nagyon megköszönöm neki.” A lepra elvette a látását. „Amikor képes voltam
szolgálni az embereket, megőrizte épen és erősen az érzékeimet. Most, hogy már
nem vagyok képes, megfosztott az egyik testi érzékszervemtől. Ezen a földön
nincs teljes dicsőség, és tele vagyunk nyomorúsággal.” Sokszor félbemaradnak a
dolgaink, és ezért mindig kegyelem, ha ki tudunk lépni önmagunkból. Megadatik,
hogy „elengedjük a dolgokat”, hogy az Úr megáldja és teljessé tegye. Nekünk nem
kell sokat aggódnunk miattuk. Ez lehetővé teszi, hogy megnyíljunk testvéreink
fájdalmai és örömei felé. Van Thuán bíboros mondta, hogya börtönben az
Úr megtanította neki, hogy meg tudja különböztetni „Isten dolgait”, amelyeknek
papként és püspökként magát szentelte életében, amikor még szabadlábon volt, és
magát Istent, akinek odaszentelte magát a börtönben (vö. Cinque pani e due
pesci [Öt kenyér és két hal], San Paolo, 1997).
Folytathatnánk
tovább a sort, és vizsgálhatnánk tovább a szenteket, melyiknek mi volt
irgalmasságot befogadó helye. De most térjünk át Szűz Máriára, hiszen az ő
házában vagyunk! [A Santa Maria Maggiore-bazilikában – a ford.]
Mária
mint az irgalmasság edénye és forrása
A szentek
során végighaladva, az irgalmasság edényeit keresve elérkeztünk Szűz Máriához.
Ő a legegyszerűbb és legtökéletesebb edény az irgalmasság befogadására és
osztására. Az ő szabad igenje a kegyelemre az ellenképe annak a bűnnek, amely a
tékozló fiút a semmibe vezette. Ő olyan irgalmasságot hordoz magában, amely
egyszerre nagyon az övé, és egyszerre a mi lelkünké, nagyon az egyházé. Ahogyan
a Magnificatban énekli: tudja, milyen jósággal tekintett le az ő
kicsinységére, és tudja nézni, amint Isten irgalmassága eléri az összes
nemzedéket. Meg tudja látni, mi mindent tud végbevinni ez az irgalom, és
elfogadottnak érzi magát egész Izraellel együtt eme irgalmasság által. Megőrzi
Isten népe iránti végtelen irgalmának emlékét és ígéretét. Az ő Magnificatja
egy ép, nem átszúrt szívé, amely anyai irgalmassággal tekint a történelemre és
minden emberre.
Azokban
a percekben, amelyeket egyedül töltöttem Máriával – ezt a mexikói nép
ajándékozta nekem –, a Guadalupei Szűzre tekintve, és engedve, hogy ő nézzen
engem, értetek imádkoztam, kedves papok, hogy jó papok legyetek. Ezt már
mondtam, sokszor. A püspökökhöz intézett beszédemben elmondtam nekik, hogy
hosszan gondolkodtam Mária tekintetének titkáról, az ő gyengédségéről és
kedvességéről, amely bátorságot önt belénk, hogy engedjük magunkat elérni Isten
irgalmától. Most szeretnélek emlékeztetni benneteket néhány „módjára” annak,
ahogyan Mária néz, főként papjaira, mert rajtunk keresztül akar nézni az
emberekre.
Mária
úgy néz ránk, hogy úgy érezzük, az ölébe fogadott minket. Azt tanítja nekünk,
hogy „az egyetlen erő, amely képes meghódítani az emberek szívét, az Isten
gyengédsége. Az, ami elbűvöl és vonz, az, ami megadásra bír és legyőz, az, ami
megnyit és kiszabadít bilincseinkből, nem az eszközök ereje vagy a törvény keménysége,
hanem az isteni szeretet mindenható gyengesége, az ő kedvességének
ellenállhatatlan ereje és irgalmasságának visszavonhatatlan ígérete” (Beszéd
a mexikói püspökökhöz, 2016. február 13.). Az, amit a körülöttetek élő
emberek Mária szemében keresnek, az „olyan öl, amelyben a mindig árva és
kitagadott emberek védelmet, otthont keresnek”. És ez az ő nézésével áll
összefüggésben: a tér, melyet az ő szeme megnyit, egy öl tere, nem egy bírósági
tárgyalóterem vagy egy „szakember” rendelője. Ha időnként észreveszitek, hogy
tekintetetek megkeményedett – a munka, a fáradtság miatt… mindenkivel előfordul
–, ha bosszankodtok, vagy semmit sem éreztek, amikor az emberekhez mentek,
akkor álljatok meg, és nézzetek ismét rá, nézzétek őt a körülöttetek élő
leginkább semminek látszó emberek szemével, akik egy ölt koldulnak. Mária pedig
meg fogja tisztítani szemeteket minden „lerakódástól”, amely nem engedi, hogy
meglássátok Krisztust a lelkekben: kigyógyít benneteket minden rövidlátásból,
amely bosszantóvá teszi az emberek szükségleteit, melyek a megtestesült Úr
szükségletei, és kigyógyít benneteket minden távollátásból, amely elkerüli a
részleteket, a „kisbetűvel” írt lábjegyzeteket, amelyeken az egyház és a család
életének legfontosabb dolgai múlnak. Mária nézése gyógyít.
Egy
másik „máriás nézésmód” a szövethez kapcsolódik: Mária „szőve” figyel, azt
nézi, hogyan lehet egybekapcsolni a jó érdekében az összes dolgot, amit az
emberek hozzá visznek. Mondtam a mexikói püspököknek, hogy „a mexikói lélek
köpenyébe Isten beleszőtte népetek mesztic fonalával az ő megjelenésének arcát
a »Morenitában«” (uott). A lelki élet egyik mestere tanítja, hogy amit Máriáról
különleges módon állítunk, azt az egyházról egyetemesen, az egyes lelkekről
pedig egyénileg állítjuk (vö. Boldog Etoile-i Izsák: Sermo 51, PL
194, 1863). Látva, ahogyan Isten beleszőtte a Guadalupei Szűz arcát és alakját
Juan Diego tilmájába [köpenyébe], kérhetjük őt, szemlélve, ahogyan a mi
lelkünket és az egyház életét szőtte. Azt mondják, nem lehet látni, hogyan van
„festve” a kép. Olyan, mintha pecsételték volna. Szívesen gondolom azt, hogy a
csoda nemcsak a „kép pecsételése vagy ecsettel való festése” volt, hanem az,
hogy „az egész köpeny újjáteremtődött”, tetőtől talpig megváltozott, minden
egyes fonal – amelyekkel a nők kislány koruktól kezdve megtanulnak szőni, a
legfinomabb ruhadarabokhoz pedig az agávé rostjait használják (annak leveleiből
készítik a szálakat) –, minden fonal, mely elfoglalta a maga helyét, átalakul,
átveszi azt a színárnyalatot, amely kiemeli megszabott helyét, és átszőve más,
hasonlóképpen átalakult fonalakkal láthatóvá teszi Mária arcát, egész alakját
és környezetét. Ugyanezt teszi az irgalmasság velünk: nem „fest” ránk kívülről
kedvező arcot, nem használ photoshopot, hanem saját nyomorúságaink
fonalaival – ugyanazokkal! –, és bűneink fonalaival – ugyanazokkal! –, úgy
átsző minket atyai szeretettel, hogy lelkünk megújul, és visszanyeri igazi
képét, Jézusét! Legyetek hát olyan papok, akik „képesek utánozni Istennek ezt a
szabadságát, akik azt választják, ami alázatosan kicsiny, hogy megmutatkozzon
az ő arcának fensége, akik képesek utánozni a szövésnek ezt az isteni türelmét,
annak az emberségnek a finom fonalaival, amelyet magatok előtt találtok, hogy
megjelenjen az az új ember, akire országotoknak szüksége van. Ne engedjétek,
hogy magával ragadjon az emberek megváltoztatására való hasztalan törekvés – ez
a kísértésünk: »Kérem a püspököt, hogy helyezzen el…« –, mintha Isten
szeretetének nem lenne elég ereje ahhoz, hogy megváltoztassa őket” (Beszéd
a mexikói püspökökhöz, 2016. február 13.).
A
harmadik mód, ahogyan Mária néz, a figyelem: Mária figyelmesen szemlél, egészen
odaadja magát, teljesen belebocsátkozik abba, aki előtte áll, mint egy anya,
amikor szemét teljesen kisfiára szegezi, aki elmesél neki valamit. Az anyukák
is, amikor gyermekük egészen kicsi, utánozzák kicsinyük hangját, hogy segítsék
beszélni: kicsivé válnak. „Ahogyan a Guadalupei Szűzhöz fűződő szép hagyomány
tanítja – továbbra is Mexikóra utalok –, a »Morenita« megőrzi azok tekintetét, akik
szemlélik őt, visszatükrözi azok arcát, akik találkoznak vele. Meg kell
tanulnunk, hogy van valami megismételhetetlen minden egyes emberben, akik
Istent keresve néznek ránk – nem mindenki egyformán néz minket! A mi feladatunk
az, hogy ne tegyük magunkat áthatolhatatlanná e tekintetek számára” (uott). Az
a pap, aki áthatolhatatlanná teszi magát az ilyen tekintetek számára, az be van
zárkózva önmagába. „Meg kell őriznünk magunkban mindegyiküket, szívünkbe kell
zárnunk, védelmeznünk kell őket. Csak az az egyház képes Istenről beszélni az
embereknek, amely képes megőrizni az ajtaján kopogtató emberek arcát” (uott).
Ha nem vagy képes megőrizni az ajtódon kopogtató emberek arcát, nem leszel
képes Istenről beszélni nekik. „Ha nem ismerjük meg szenvedéseiket, ha nem
vesszük észre szükségleteiket, semmit sem tudunk felkínálni nekik. A
gazdagságunk csak akkor árad feléjük, ha találkozunk a koldulók kicsinységével,
és ez a találkozás pásztori szívünkben jön létre” (uott). Mondtam a
püspököknek, hogy figyeljenek rátok, papjaikra, „ne engedjék, hogy magányosak,
magatokra maradtak legyetek, a szívet felemésztő világiasság martalékául adva”
(uott). A világ figyel minket, de csak azért, hogy „felemésszen”, hogy
fogyasztóvá alakítson minket… Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy
figyelmesen, önzetlen, ingyenes tekintettel nézzenek minket.
„Vigyázzatok
– mondtam a püspököknek –, és tanuljatok meg olvasni papjaitok szeméből, hogy
együtt örüljetek velük, amikor örömmel mesélik el, amit »tettek és tanítottak«
(Mk 6,30), és azért is, hogy ne húzódjatok vissza tőlük, amikor egy kissé
megalázottnak érzik magukat, és csak sírni tudnak, mert megtagadták az Urat
(vö. Lk 22,61–62)! Támogassátok őket, […] közösségben Krisztussal, amikor
valaki letörve kimegy Júdással »az éjszakába« (vö. Jn 13,30). Az ilyen
helyzetekben, mindig püspöki atyasággal bánjatok papjaitokkal. Mozdítsátok elő
a köztük lévő közösséget; segítsétek kibontakozni adottságaikat; vonjátok be
őket a nagy jelentőségű dolgokba, mert az apostol szíve nem kis dolgokra való”
(uott).
Végezetül,
hogyan néz Mária? Mária „csorbítatlanul” néz, az egészet tekinti: múltunkat,
jelenünket és jövőnket. Nem töredékes a látása: az irgalmasság az egészet képes
látni, és felismeri, amire leginkább szükség van. Miként Mária Kánában, aki képes
előre megérezni, mit okoz majd a bor elfogyása a menyegzőn, és kéri Jézust,
hogy segítsen rajtuk, anélkül, hogy bárki észrevenné, ugyanígy, egész papi
életünket úgy nézhetjük, mint amelyet Mária „irgalma megelőzött”, ő ugyanis
látva előre hiányosságainkat, gondoskodott mindarról, amink van. Ha van az
életünkben egy kis „jó bor”, az nem a mi érdemünkből, hanem az ő „előzetes
irgalmából” való, amelyről már a Magnificatban énekel: ahogyan az Úr
„jóságosan letekintett az ő kicsinységére”, és „megemlékezett az ő (irgalmas)
szövetségéről”, ez az „irgalmasság nemzedékről nemzedékre árad”, a szegényekre
és az elnyomottakra (vö. Lk 1,46–55). Mária az irgalmasság szemével olvassa a
történelmet.
Fejezzük be elmélkedésünket a Salve Regina eléneklésével,
amelynek megszólításai a Magnificat szellemiségét idézik. Ő az
irgalmasság anyja, élet, édesség, és reménységünk. Amikor beborul az ég
felettetek, és sötét időszakon mentek keresztül, amikor nem tudjátok, hogyan
segítsetek magatokon szívetek mélyén, nemcsak azt mondom nektek, papoknak, hogy
nézzetek az „anyára”, nyilván azt is meg kell tennetek, hanem azt, hogy
„menjetek oda hozzá, és engedjétek, hogy ő nézzen titeket, csendben, el is
alhattok közben”. Ez lehetővé teszi, hogy azokban a borús időszakokban, mely
talán tele van hibákkal, amelyeket elkövettetek, és amelyek ehhez az állapothoz
vezettek, mind ez a szenny az irgalmasság fogadóhelyévé váljon. Engedjétek,
hogy Mária nézzen titeket! Az ő irgalmas szemét tartjuk az irgalmasság legjobb
edényének, abban az értelemben, hogy ihatjuk belőle azt az elnéző és jóságos
tekintetet, amelyre egyedül szomjazunk, ha szomjazhat valaki egy tekintetre. Az
ő irgalmas szeme láttatja meg velünk Isten irgalmasságának cselekedeteit is az
emberek élettörténetében, és segít meglátnunk Jézust az ő arcukon. Máriában
találjuk meg az ígéret földjét – az irgalmasságnak az Úr által felállított
országát –, amely elérkezik már ebben az életben minden száműzetés után,
amelybe a bűn küld minket. Ő kézen fog minket, mi pedig köpenyébe kapaszkodunk.
A dolgozószobámban van egy szép kép, amelyet Rupnik atya ajándékozott nekem, ő
maga készítette a „szünkatabaszisz”-ról [aláereszkedésről]: Mária az, aki
segíti Jézust leszállni, kezeit lépcsőfokonként használva. De az, ami leginkább
tetszik nekem, hogy egyik kezében Jézus a teljes törvényt tartja, a másikkal
viszont belekapaszkodik Mária köpenyébe: ő is belekapaszkodott Mária köpenyébe!
Az orosz hagyomány, a szerzetesek, az öreg orosz szerzetesek azt tanítják
nekünk, hogy a lelki zaklatottság idején Szűz Mária palástja alatt kell
menedéket keresni. Erről szól a Nyugat első Mária-antifónája: „Sub tuum
praesidium” [Oltalmad alá futunk]. Mária palástja. Ne szégyenkezzetek, nem kell
nagy beszédeket tartani, csak álljatok mellé, engedjétek, hogy betakarjon, engedjétek,
hogy nézzen titeket. És sírjatok! Amikor találunk egy erre képes papot, vagyis
aki Máriához megy, és sír, sok bűnével együtt, azt tudom mondani: az egy jó
pap, mert Máriának jó fia. Így jó atya is lesz! Mária kezét fogva és az ő
tekintete alatt örömmel énekelhetjük az Úr nagy tetteit! Mondhatjuk neki:
lelkem neked énekel, Uram, mert jósággal tekintettél szolgád alázatára és
kicsinységére. Boldog vagyok, amiért megbocsátottál nekem! Irgalmad, amellyel
összes szentjeidhez és egész hűséges népedhez fordultál, elért engem is.
Elvesztem, saját fejem után mentem, szívem gőgje miatt, de semmilyen trónt nem
foglaltam el, Uram, és egyetlen dicsőségem az, ha a te anyád ölébe vesz,
köpenyével betakar és szívére szorít. Vágyom arra, hogy szeress engem, mint néped
legkisebbjeit, és szeretném kenyereddel jóllakatni azokat, akik terád éheznek.
Emlékezz meg, Uram, a te fiaiddal, néped papjaival kötött irgalmas
szövetségedről! Add, hogy Máriával együtt irgalmasságod jele és eszköze
lehessünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése