Cserháti Ferenc püspök: A keresztényeknek mindig van jövőjük

A közelmúltban lelkipásztori látogatást tett Észak-Amerikában a magyar katolikus plébániaközösségeknél Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök, akit tapasztalatairól kérdeztünk.

– Milyen tapasztalatokat szerzett egy hónapos észak-amerikai lelkipásztori látogatásán?

– Sok szép élményben volt részem a hosszú út során. Sok szentmisét mutattam be, huszonkét beszédet mondtam. Örömmel találkoztam a magyar fiatalokkal, a bérmálkozókkal, beszélgettem a cserkészekkel és szüleikkel, a fiatal családokkal. Mindenütt feltűnő örömmel fogadtak a hívek és lelkipásztorok. Még a hétköznapokon bemutatott szentmiséimen, találkozókon is sokan vettek részt. Természetesen szomorúságban is volt részem, főleg amikor a papi ellátás gondjairól kellett megbeszéléseket folytatnom. Erről a kérdésről is sokszor kellett tárgyalnom a hívek képviselőivel, a lelkipásztorokkal és a helyi egyházmegyék vezetőivel. A magyar hívek mindenütt nagyon várják a jó magyar papokat. A magyar paphiány itthon és a külföldön is súlyos gondot jelent. Ezért hangoztatom oly sokszor, hogy imádkozzunk sok jó papi hivatásért, hogy aztán külföldre is jusson közülük. Nem akármilyen papokra van szükségünk, hanem csakis igazi, jó, missziós lelkületű papokra, itthon és külföldön egyaránt.

– Hány magyar plébániaközösség működik Észak-Amerikában? Hány pap látja el a szolgálatukat?

– Az USA-ban 18, Kanadában 15, összesen tehát 33 a plébániaközösségek száma, bár ezek közül az Egyesült Államokban 9, Kanadában pedig 5 küzd a fennmaradásáért, a létéért. Az Egyesült Államokban 36 pap tevékenykedik többé-kevésbé a magyarok körében, Kanadában 26, de közülük, a 62 észak-amerikai pap közül elsődlegesen csupán 18 Amerikában és 17 Kanadában, a többi 27 segíti, illetve legfeljebb segítheti, ha egyáltalán, a magyar lelkipásztori szolgálatot. Közöttük persze vannak olyanok is, akik sohasem beszélték anyanyelvünket, de magyar plébániát vezetnek, ahol a hívek magyarul imádkoznak, énekelnek és olvasnak a szentmiséken, de papjuk angolul beszél. Dallasban például több magyar szerzetes is él, de közülük főleg egy atya vezeti a magyarok lelki szolgálatát.

– Van-e példa arra, hogy nem magyar pap áll a magyar plébániaközösség élén?

– A külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban, Ausztráliát és Dél-Amerikát is beleértve, összesen 15 magyarul nem beszélő pap végez magyar lelkipásztori szolgálatot. Ez nagyon is lehetséges, ha a nyelvünket nem beszélő papnak igazi jó magyar szíve van, ilyenkor ez nem okoz semmiféle feszültséget. Ez főleg akkor megvalósítható, ha a magyar hívek elkötelezett módon vesznek részt az egyházközség életében; vannak magyar egyházközségek, ahol majdnem mindent a hívek végeznek, megszervezik a szentmiséket, a ministránsok és lektorok csoportját, az énekkart, az ünnepségeket és egyéb kulturális találkozókat, még a cserkészetet, a magyar iskolákat is, természetesen a plébános irányításával és vezetésével. Az észak-amerikai katolikus közösségek – hasonlóan más nyugati gyülekezetekhez – mélyen elkötelezettek a közösségek építésében. Ez itthon is példa lehet.

– Kiemelte az előbb a fiatalokkal történt találkozását. Milyen a korosztályok megoszlása az észak-amerikai plébániaközösségekben?

– Említettem, hogy az Egyesült Államokban 9, Kanadában 5 magyar lelkipásztori központ nagy küzdelmet vív a fennmaradásáért. Vannak azonban olyan közösségek is, amelyeket évekkel ezelőtt a megszűnés fenyegetett, mostanra viszont megfiatalodtak. Clevelandben például évekkel korábban már bezárták a templomot, de újra kinyitották. Aztán a visszahelyezett plébános is meghalt, és egy fiatalt neveztek ki helyette. Erre még inkább fellendült a cserkészélet. Több helyen vasárnaponként tele van a templom imádkozó hívekkel, és ez nagy öröm számomra. Clevelandben az egyik péntek esti foglalkozás idején a helyi plébánossal végiglátogattam a cserkészőrsöket és elbeszélgettem a cserkészek szüleivel, akik tevékenyen kiveszik részüket az egyházközség életében is. Ugyanezt a lelkesedést tapasztaltam Chicagóban, San Franciscóban, Montrealban és Torontóban is. San Franciscóban még tábori misét is bemutattam a szülőknek és gyermekeiknek, a cserkészeknek, akik éppen a neves Del Valle Regional Parkban táboroztak, San Franciscótól mintegy 130 km-re. Másnap aztán mégis szép számban jelentek meg a többi fiatal családok is San Franciscóból és környékéről a vasárnapi magyar szentmisén. De másutt is tapasztalható a fiatalok hasonló felzárkózása a magyar közösségekbe. A külföldi magyar egyházközségek összetétele mégis nagyon vegyes, hamar megváltozik, nagy a fluktuáció.

– Mennyire különböző a régebben ott élők és az újonnan érkezők lelki-szellemi állapota?

– Napjainkban ez teljesen különbözik, elüt az évtizedekkel korábban kivándorlókétól. Ma több kivándorló életében alig játszik szerepet a magyar kultúra, a magyar nyelv és a keresztény hit. 10-15 százalékuknál talán még komoly értékeket jelentenek a vallási és nemzeti értékek. Külföldön viszont sok embert vonz a magyar szó, és ők keresik a magyar közösséget. Akiben itthon is van affinitás a kereszténység és a magyarság iránt, az külföldön is keresi a magyar egyházi közösségeket, amelyeket aztán erősíteni fog. Ez tehát egy összetett kérdés, ezért nem lelkesedem, amikor itthon leegyszerűsítve írnak a külföldi magyarságról, mintha az ilyen vagy olyan lenne. A külföldi magyarság rendkívül összetett, az egyik helyen ilyen képet, a másikon viszont teljesen más képet mutat.

– Mennyire élők a katolikus közösségek Észak-Amerikában, mennyire hatja át őket Krisztus lelkisége?

– Az egyházi közösségekben nagy hangsúlyt fektetünk a Szent István-i örökség ápolására: a keresztény szellemiség és a magyar kultúra ápolására. Ez megmutatkozik külföldi magyar templomaink elnevezésében is; államalapító királyunk mellett a külföldi magyarok Szent Lászlóról, Árpád-házi Szent Erzsébetről, Szent Margitról, Szent Imréről, Nagyboldogasszonyról nevezték el templomaikat. Nálunk, a külföldi magyar egyházközségekben a magyarság és a kereszténység együtt jár, szorosan összekapcsolódik. Mindazok, akik megtalálják az utat a külföldi magyar egyházközségekhez, hangsúlyozottan, elkötelezett módon működnek közre a magyar kulturális örökség ápolásában is. Nem tudom, hogy itthoni híveink közül hányan vállalnák az olykor 50-100 kilométeres autóutazásokat csak azért, hogy részt vehessenek a vasárnapi magyar szentmiséken, mint ahogyan ezt sok külföldi magyar áldozatok árán is vállalja! Észak-Amerikában sokan komoly anyagi áldozatot is vállalnak csak azért, hogy a magyar közösséggel találkozzanak, és részt vegyenek a magyar nyelvű szentmisén. Ezeket a szentmiséket legtöbbször és általában közös ebéd, agapé követi, és mindezt a magyar hívek maguk szervezik meg, önkéntes, társadalmi munkában.

– Észak-Amerikában, különösen az Egyesült Államokban népszerűek az ún. újprotestáns, evangéliumi mozgalmak. Van-e ezeknek elszívó hatásuk a magyar közösségekre?

– Sajnos előfordul, hogy ahol a magyar katolikus egyházközségek elhalóban vannak, vagy éppen megszűnnek, ott teret hódítanak a különböző vallási közösségek. Igazán erős hit kell ahhoz, hogy külföldi magyar híveink kitartsanak katolikus hitükben, amikor hiányoznak a jó pásztorok, nincs, aki összetartsa és erősítse őket, és szétszeled a nyáj. Többen nem tesznek különbséget a felekezetek között, mert amint mondják: „ott is magyarul imádkozunk és legalább magyar szót is hallunk!” Sajnos, vannak ilyen elkallódások is. Saját gyengeségünk jele, hogy nem tudunk megfelelő lelkipásztorokat biztosítani a külföldi magyar katolikus közösségeinknek, jóllehet ez mindig és főleg a befogadó, helyi egyház és főpásztor kötelessége! A mi feladatunk hazulról, hogy segítsük a helyi püspököket kötelességük teljesítésében.

– A paphiány tehát valóban súlyos gond. Miként lehetne ezen enyhíteni?

– A papok nem potyognak az égből, hanem családokban nevelkednek. Ezt mindig elmondom. Legyen minél több gyermek a családban, amint ezt Mindszenty József bíboros is sürgette, a családokban pedig éljen olyan keresztény szellemiség, amelyből papok tudnak kinőni. Ezt nevezem én „biotóp”-nak, olyan megfelelő keresztény környezetnek, családi klímának, talajnak, amelyből könnyen és gyönyörű hivatások fakadnak. A család intézménye körüli problémák hasonlóak az egész világon. Nem is annyira a család van krízisben, hanem az ember, aki nehezen akarja vállalni a közösséget, a családi elkötelezettséget egy ilyen meghitt közösségben. Ez égető probléma, amellyel az egyház is sokat foglalkozik napjainkban. Az észak-amerikai társadalom nagyon összetett és ebben minden megtalálható, az ultraliberális felfogástól az ultrakonzervatívig, és ez még a befogadó egyház sokszínű közösségeiben is megmutatkozik. Többfelé találkozunk igazi, hithű, többgyerekes jó keresztény családokkal, de olyanokkal is, akiknél a hit egyáltalán nem játszik szerepet.

– Egy hónapos észak-amerikai lelkipásztori útját követően miként látja az ottani katolikus közösségek jövőjét?

– A keresztényeknek mindig van jövőjük. Ezt a külföldi magyar egyházi közösségekkel kapcsolatosan is határozottan állítom, mert hasonló kérdéssel már negyven évvel ezelőtt is találkoztam, amikor még kollegáim között is akadt, aki ezt tanácsolata: „Ferikém, ne törd magad, két-három év múlva úgyis bezárhatod a kaput, mert nem lesznek hívek.” Nem így történt. Azóta újból és újból feltöltődtek vagy megerősödtek egyházi közösségeink, az elhaltak helyére újak érkezetek. Az igazán súlyos gond a feltartóztathatatlan beolvadás a helyi társadalomba, de a papi ellátás kérdése is – és ezt ismételten hangsúlyozom –, mert főleg katolikus körökben pap nélkül alig létezhet egyházközség. Említettem, hogy külföldi magyar közösségek működnek idegen lelkipásztor vezetésével is, és a hívek megmaradnak magyarnak. Magyarul énekelnek a templomban, magyarul éneklik a Dicsőséget, imádkozzák a Miatyánkot, a Hiszekegyet, az egyetemes könyörgéseket, olvassák a szentírási szövegeket. Van tehát okom a bizakodásra is.

Közelmúltbeli lelkipásztori utam különösen felerősítette bennem a jövőbe vetett reményt, főleg azért – amint ezt említettem –, mert sok fiatallal, fiatal családdal találkoztam, akik szépen átvették a régi, kihalóban lévő, elkötelezett magyar emigránsok helyét. Mégis nagyon sok függ a külföldi magyar lelkipásztoroktól: külföldön különösen óriási nagy szükség van az elkötelezett, missziós lelkületű papokra. Ennek a missziós lelkületnek kell jellemeznie a külföldi hívő közösséget is. Nincs egyház missziós lelkület nélkül. Ez alapvető követelmény mindenütt a világon, itthon éppúgy, mint Észak-Amerikában: megszerettetni Krisztust és az Ő egyházát az utánunk jövő generációval. A magyarságot és a kereszténységet külföldön is csak úgy adhatjuk tovább, ha nem csak tanítjuk, hanem meg is szerettetjük azt, legfőképpen vonzó, személyes, keresztény tanúságtételünkkel és magyar helytállásunkkal az idegenben.