Ferenc pápa: Istennek van egy gyengéje: az alázatosakat kedveli!
Június 1-jén az általános kihallgatás keretében Ferenc pápa folytatta az újszövetségbeli irgalmasság témájának vizsgálatát. A farizeus és a vámos imájáról szóló jézusi példabeszédről elmélkedett.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Múlt
szerdán meghallgattuk a bíróról és az özvegyről szóló példabeszédet, az
állhatatos ima szükségességéről. Ma, egy másik példabeszéddel, Jézus azt akarja
megtanítani nekünk, hogy milyen a helyes hozzáállás az imádsághoz és az Atya
irgalmának kéréséhez; tehát az imádság helyes módjára tanít. Ez a farizeusról
és a vámosról szóló példabeszéd (vö. Lk 18,9–14).
Mindkét
szereplő felmegy a templomba imádkozni, de cselekedetük eltér egymástól, és így
ellenkező eredményt érnek el. A farizeus „előre állva” imádkozik (Lk 18,11), és
sok szót használ. Igen, hálaimát mond Istennek, de valójában saját érdemeit
fitogtatja, felsőbbrendűnek érzi magát a „többi emberrel” szemben, akiket
„rablóknak, igazságtalanoknak, házasságtörőknek” nevez, mint például – és
rámutat a másik ott lévő emberre – „ez a vámos” (Lk 18,11). De éppen ez a gond:
az a farizeus elvileg Istenhez imádkozik, gyakorlatilag azonban önmagát nézi.
Önmagához imádkozik! Ahelyett, hogy az Úr szemébe nézne, tükörben önmagát nézi.
Hiába van a templomban, nem érzi szükségét, hogy leboruljon a fenséges Isten
előtt: állva marad, magabiztosan, mintha ő lenne a templom gazdája! Felsorolja,
mennyi jót tett: feddhetetlen, megtartja a törvényt, sőt túl is megy az
előírtakon, „kétszer böjtöl egy héten”, és mindenből tizedet fizet, amije csak
van. Végeredményben ahelyett, hogy imádkozna, a farizeus abban tetszeleg, hogy
ő követi az előírásokat. Viselkedése és szavai távol állnak Isten cselekvés- és
beszédmódjától, aki minden embert szeret, és nem veti meg a bűnösöket. A
farizeus tehát, aki magát igaznak tartja, a legfontosabb parancsot hanyagolja
el: az Isten és a felebarát iránti szeretetét.
Nem
elég tehát azt kérdezni magunktól, hogy mennyit imádkozunk, hanem azt is meg
kell kérdeznünk, hogy hogyan imádkozunk, vagy jobban mondva, hogy milyen a szívünk:
meg kell vizsgálnunk a szívünket, látnunk kell, milyen gondolatok és érzések
töltik el, és ki kell irtanunk belőle az önhittséget és a képmutatást. Kérdezem
tőletek: lehet önhitten imádkozni? Nem! Lehet képmutatóan imádkozni? Nem! Úgy
kell imádkoznunk, hogy úgy állunk Isten elé, ahogy vagyunk. Nem úgy, mint a
farizeus, aki elbizakodottan és képmutatóan imádkozott. Valamennyiünket magával
sodor a hétköznapi rohanó élet, gyakran elborítanak a legkülönfélébb érzések,
rendetlenek, zavarodottak vagyunk. Meg kell tanulnunk visszatalálni a
szívünkhöz, újra felismerni a meghittség és az elcsendesedés értékét, mert
Isten ott találkozik velünk és ott szól hozzánk. Mi pedig csak onnan kiindulva
találkozhatunk másokkal és beszélhetünk velük. A farizeus – magabiztosan – a
templom felé haladt, de nem vette észre, hogy letért a szívéhez vezető útról.
A
vámos viszont – a másik szereplő – alázatos és bűnbánó szívvel lépett a
templomba: „távol állt meg, szemét sem merte fölemelni az égre, csak a mellét
verte” (Lk 18,13). Az ő imája nagyon rövid, nem olyan hosszú, mint a farizeusé:
„Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” Semmi mást nem mondott. Milyen szép
ez az ima! Az adószedőket ugyanis – épp azért nevezték őket „publicanus”-nak,
nyilvános bűnösnek – tisztátalan embereknek tartották, mert engedelmeskedtek az
idegen elnyomó hatalmaknak, az emberek rossz szemmel nézték és általában a
„bűnösök” közé sorolták őket. A példabeszéd azt tanítja, hogy nem a társadalmi
hovatartozás szabja meg, hogy ki igaz vagy ki bűnös, hanem az a mód, ahogyan
ki-ki Istenhez és testvéreihez viszonyul. A vámos töredelmes gesztusai, kevés
és egyszerű szavai azt tanúsítják, hogy tudatában van nyomorult helyzetének.
Imája a lényegre szorítkozik. Alázatosan cselekszik, egyedül abban biztos, hogy
ő egy irgalomra szoruló bűnös. A farizeus nem kért semmit, mert már mindene
megvolt, a vámos pedig csak Isten irgalmasságát koldulhatja. Ez szép: koldulni
Isten irgalmasságát! A vámos, mivel „üres kézzel”, csupasz szívvel és önmagát
bűnösnek elismerve jelenik meg, megmutatja mindannyiunknak, mi a szükséges
feltétele annak, hogy elnyerjük az Úr bocsánatát. Végül éppen ő, akit annyira
megvetettek, ő lesz a valódi hívő ember ikonja.
Jézus egy mondással fejezi be a példabeszédet: „Mondom nektek, hogy ez –
a vámos – megigazulva ment haza, a másik – a farizeus – nem; mert aki
felmagasztalja magát, az megaláztatik, aki viszont megalázza magát, az
felmagasztaltatik” (Lk 18,14). Kettejük közül ki volt a romlott? A farizeus. A
farizeus pontosan a romlott ember ikonja, aki úgy tesz, mintha imádkozna, de
csak páváskodni tud a tükör előtt. Romlott, és úgy tesz, mintha imádkozna. Így
az életben, aki igaznak hiszi magát, és megítéli, megveti a többieket, az
romlott és képmutató. A beképzeltség tönkretesz minden jótettet, kiüresíti az
imát, eltávolít Istentől és a többiektől. Ha Isten az alázatosságot kedveli,
nem azért, hogy megalázzon minket: az alázat a szükséges feltétele annak, hogy
ő felemeljen minket, hogy megtapasztaljuk az ő irgalmasságát, aki betölti
ürességeinket. Ha a pökhendi ember imája nem éri el Isten szívét, a nyomorult
ember alázata kitárja azt. Istennek van egy gyengéje: az alázatosakat kedveli.
Egy alázatos szív előtt Isten egészen megnyitja a szívét. Ezt az alázatot
fejezi ki Szűz Mária a Magnificat énekben: „Tekintetre méltatta szolgálója
alázatosságát. […] Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkre száll” (Lk
1,48.50). Segítsen minket ő, a mi anyánk, hogy alázatos szívvel imádkozzunk. Mi
pedig mondjuk el háromszor azt a szép imát: „Istenem, légy irgalmas hozzám,
bűnöshöz!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése