2016. június 3., péntek

Ferenc pápa első elmélkedése a papoknak: A távollétből az ünneplésbe!



Ferenc pápa első elmélkedése a papoknak: A távollétből az ünneplésbe!


Június 1. és 3. között zajlik Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa első elmélkedését a papoknak és papnövendékeknek, amelyet az irgalmasság éve alkalmából tartott június 2-án a Lateráni Szent János-bazilikában hangzott el.


Az első napon szentségimádáson vettek részt a lelkipásztorok, illetve lehetőségük nyílt gyónásra, délután pedig nyelvi csoportokban hallgattak katekézist az örök város templomaiban.
Június 2-án egész napos lelkigyakorlatokat tartottak számukra a Lateráni Keresztelő Szent János-, a Santa Maria Maggiore- és a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában. Az elmélkedéseket maga Ferenc pápa vezeti: három részben mondta el a három templomban.
A lelkigyakorlatos nap végén, a pápa harmadik elmélkedése után a három bazilikában szentmiséket mutatnak be.
Június 3-án, pénteken, Jézus Szentséges Szíve ünnepén délelőtt fél 10-kor Ferenc pápa ünnepi szentmisével zárja a papság jubileumi találkozóját.
***
A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Jó napot kívánok, kedves papok!

Elkezdjük ezt a lelki elmélyülésre szánt napot. Azt hiszem, hasznunkra lesz, ha imádkozunk egymásért, hiszen közösségben vagyunk. Mindannyian elcsöndesedünk, de ezt valamennyien közösségben tesszük.

Az irgalmasság témáját választottam. Először egy rövid bevezetőt tartok az egész lelkinaphoz.

Bevezetés

Az irgalmasság, nőiesebb oldalát tekintve, a zsigeri anyai szeretet, amely elérzékenyül újszülött teremtményének törékenysége láttán, átöleli őt, mindent megad neki, amire szüksége van, hogy élhessen és fejlődhessen (rahamim); kimondottan férfi oldalát tekintve pedig az Atya erős hűségét jelenti, aki mindig támogat, megbocsát és visszasegíti útjukra gyermekeit. Az irgalmasság egyfelől egy „szövetség” gyümölcse – ezért szokás mondani, hogy Isten megemlékezik irgalmáról, irgalmas szövetségéről (heszed) –, másfelől a jóakarat és jóság ingyenes „tette”, mely pszichénk legmélyéről fakad, és külső cselekedetben mutatkozik meg (eleosz, mely könyöradománnyá válik).

Ez az inkluzivitás lehetővé teszi, hogy mindig mindenki irgalommal tudjon cselekedni, részvétet tudjon érezni a szenvedő iránt, megkönyörüljön a szűkölködőn, hogy felháborodjon, megmozduljanak a zsigerei a szembeötlő igazságtalanság láttán és késedelem nélkül valami konkrét dolgot tegyen, tapintattal és gyengéden, hogy orvosolja a helyzetet. E zsigeri érzésből kiindulva mindenkinek lehetősége van arra, hogy Istenre ebből az első és utolsó tulajdonságának szemszögéből nézzen, amellyel Jézus ki akarta nyilatkoztatni őt előttünk: Isten neve Irgalmasság.

Amikor az irgalmasságról elmélkedünk, valami különleges dolog történik. A lelkigyakorlat dinamikája belülről kap lendületet. Az irgalmasság megmutatja, hogy a klasszikus misztika objektív útjai – a megtisztulás, a megvilágosodás és az egyesülés útja – nem egymást követő szakaszok, melyeket magunk mögött hagyhatunk. Mindig szükségünk van ugyanis új megtérésre, nagyobb szemlélődésre és megújult szeretetre. Ez a három szakasz keresztezi egymást és visszatér. Semmi sem egyesít jobban Istennel, mint az irgalmasság egyik tette – ez nem túlzás: semmi sem egyesít jobban Istennel, mint az irgalmasság egyik tette –, akár arról az irgalmasságról van szó, amellyel az Úr megbocsátja vétkeinket, akár arról a kegyelemről, amelyet ad, hogy nevében az irgalmasság cselekedeteit végezzük.

Semmi sem világítja meg jobban a hitet, mint a bűneinktől való megtisztulás, és semmi sem olyan világos, mint a Máté-evangélium huszonötödik fejezete és az a „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat nyernek” (Mt 5,7), ahhoz, hogy megértsük, mi Isten akarata, milyen küldetéssel ruház minket. Az irgalmasságra alkalmazhatjuk Jézusnak ezt a tanítását: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek nektek is” (Mt 7,2). Ne haragudjatok, de én most azokra a türelmetlen gyóntatókra gondolok, akik „ostorozzák”, leszidják a gyónókat. Így fog bánni velük Isten! Legalább ezért, ne csináljatok ilyeneket! Az irgalom lehetővé teszi számunkra, hogy ne csak azt érezzük, hogy mi rászorulunk az irgalomra, hanem ebből az érzésből megszülethet bennünk a vágy, hogy mi magunk is irgalmat kínáljunk. Együtt létezhet bennünk, egészséges feszültségben, a saját bűneink miatt érzett szégyenkezés annak a méltóságnak az érzésével, amelyre az Úr emel minket. Teketória nélkül átléphetünk a távollétből az ünneplésbe, miként a tékozló fiúról szóló példabeszédben, és az irgalmasság fogadóhelyeként használhatjuk saját bűnünket. Megismétlem ezt, mert ez lesz a második elmélkedés fő gondolata: az irgalmasság fogadóhelyeként használhatjuk saját bűnünket. Az irgalmasság arra indít minket, hogy a személyes szintről a közösségi szintre lépjünk. Amikor irgalmat gyakorolunk, miként a kenyérszaporításról szóló csodáknál, melyek Jézusnak a népe és az idegenek iránti részvétéből fakadnak, a kenyerek olyan mértékben sokszorozódnak meg, amilyen mértékben szétosztják azokat.

Három javaslat

Három javaslat a mai lelkinapra. Az az örömteli és szabad meghittség, amely létrejön minden szinten azok között, akik az irgalmasság kötelékével kapcsolódnak egymáshoz – ez Isten országának a meghittsége, ahogyan példabeszédeiben leírja Jézus –, arra indít, hogy három dolgot javasoljak nektek mai egyéni imádságotokhoz.

Az első javaslat két olyan gyakorlati tanácshoz kapcsolódik, amelyet Szent Ignác ad nekünk – bocsánat, hogy saját „családomat” reklámozom –, ő ezt írja: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli” (Lelkigyakorlatos könyv, 2.). Szent Ignác hozzáteszi, hogy ott, ahol valaki megtalálja, amire vágyik, és van kedve hozzá, ott időzzön el imádságban „mindaddig, amíg el nem telik, anélkül, hogy a továbbhaladás miatt nyugtalankodna” (uo. 76). Így tehát ezeknél az irgalmasságról szóló elmélkedéseknél mindenki ott kezdheti, ahol neki tetszik, és ott időzzön el, hiszen az irgalmasság egyik cselekedete biztosan elvezet titeket a többihez. Ha azzal kezdjük, hogy hálát adunk az Úrnak, hogy ilyen csodálatosan megteremtett és még csodálatosabban megváltott minket, ez bizton elvezet minket arra, hogy bánatot érezzünk bűneink miatt. Ha azzal kezdjük, hogy részvétet érzünk a legszegényebbek és a legtávolabbak iránt, bizton mi is érezni fogjuk annak szükségét, hogy irgalmat nyerjünk.

A második javaslat az imádságra vonatkozóan az, hogy új módon használjátok az irgalom szót. Ahogyan észrevehettétek, amikor az irgalomról beszélek, szeretek igével fogalmazni: irgalmazni kell (spanyolul misericordiar, olaszul misericordiare, feszegetnünk kell a nyelv kereteit), hogy irgalmat nyerjünk, hogy „irgalmat találtak” legyünk. „De Atyám, [mondhatná valaki], ez nem olasz!” – „Persze, tudom, de ezt találom helyesnek ahhoz, hogy befelé haladjak: irgalmat gyakorolni, hogy irgalmat találjunk. Mivel az irgalom egy emberi nyomorúságot Isten szívével hoz érintkezésbe, a cselekvés rögvest születik. Nem lehet az irgalmasságról elmélkedni anélkül, hogy ne indulna minden cselekvésre. Ezért az imádságban nem jó elvont szinten maradni. Azonnal, a kegyelem segítségével, párbeszédünknek az Úrral konkretizálódnia kell: melyik bűnöm igényli, hogy helyet találjon bennem a te irgalmad, Uram, mi miatt szégyenkezem leginkább, és miben szeretnék leginkább megújulni; és azonnal beszélnünk kell arról, ami leginkább szíven talál minket, azokról az arcokról, amelyek miatt növekszik bennünk a vágy, hogy tegyünk valamit annak érdekében, hogy kielégítsük az ő Istenre, igazságosságra és gyengédségre irányuló éhségüket és szomjukat. Az irgalmasságot az ember cselekedve szemléli. Ez a cselekvés mindent átfogó: az irgalmasság egész lényünket – zsigereinket és szellemünket –, de valamennyi létezőt is magába foglalja.

Az utolsó javaslat a mai napra a gyakorlatok gyümölcsére vonatkozik, vagyis arra a kegyelemre, amelyet kérnünk kell, és amely – közvetlenül – az, hogy egyre inkább olyan papokká válunk, akik képesek irgalmat kapni és adni. Az egyik legszebb dolog, amitől meghatódom, az, amikor egy pap gyónik: nagy és szép dolog, mert ez az ember, aki azért jön, hogy megvallja bűneit, ugyanaz, mint aki azután felkínálja a fülét egy másik személy szívének, aki hozzá megy bűneit megvallani. Az irgalmasságot helyezhetjük gondolkodásunk középpontjába, mert ez a lényegi és végérvényes valóság. Az irgalmasság lépcsőfokain (vö. Laudato si’ enciklika, 77) le tudunk ereszkedni az emberi létállapot legmélyebb pontjáig – a törékenységet és a bűnt beleértve –, és felemelkedhetünk az isteni tökéletesség legmagasabb pontjáig: „Legyetek irgalmasak (tökéletesek), amint Atyátok irgalmas.” De mindig csak azért, hogy még több irgalmat „gyűjtsünk”. Ebből intézményi mentalitásunkban is a megtérés gyümölcseinek kell származniuk: ha struktúráinkat nem úgy éljük meg és nem arra használjuk, hogy be tudjuk jobban fogadni Isten irgalmát és hogy irgalmasabbak legyünk másokhoz, nagyon másfajta és a várttal ellentétes eredményt hozó dologgá változhatnak. Az egyházi dokumentumokban és a pápák beszédeiben is gyakran esik szó erről, vagyis az intézményi megtérésről, a lelkipásztorkodás megtéréséről.

Ez a lelkinap ezért ennek az „evangéliumi egyszerűségnek” az ösvényén fog haladni, amely az irgalmasságból kiindulva ért meg és tesz mindent. Mégpedig dinamikus irgalmasságból, nem dologszerű, meghatározott főnévből, de nem is melléknévből, amely szépíti egy kicsit az életet, hanem igéből: irgalmat gyakorolni és irgalmat kapni, irgalmazni és irgalomra lelni. Ez pedig cselekvésre indít minket a világ szívében.

Továbbá mint „mindig nagyobb” irgalmasság, olyan irgalmasság, amely növekszik és fejlődik, a jóból jobbá válik, a kevesebből többé, mert hiszen a kép, amelyet Jézus felkínál nekünk: a mindig nagyobb Atya képe – Deus semper maior –, akinek a végtelen irgalma „növekszik” – ha szabad így mondani –, és nincs se teteje, se alja, mert az ő fenséges szabadságából származik.

Első elmélkedés: a távollétből az ünneplésbe

Most pedig elkezdjük az első elmélkedést. Címként ezt adtam neki: „a távollétből az ünneplésbe.” Ha az evangélium irgalmassága – miként mondtuk – Istennek a túlzása [excessus], egy hallatlan kiáradás, az első teendőnk az, hogy szétnézzünk, hol van a mai világnak és az egyes embereknek leginkább szükségük egy ilyesfajta szeretetkiáradásra. Mindenekelőtt azt kell megkérdeznünk, mi lehet a fogadóhelye egy ilyen irgalmasságnak; mi lehet az elhagyott és kiszáradt föld az élő víz ilyen kiáradásának; hol vannak a sebek ehhez a balzsamolajhoz; melyik az az árvaság, amelynek szüksége van arra, hogy szeretettel és gondoskodással ennyire pazarlóan elhalmozzák; melyik az a távollét, amely ily nagyon szomjazza a találkozást és az ölelést…

A példabeszéd, melyet ehhez az elmélkedéshez szeretnék javasolni nektek, az irgalmas apáról szóló példabeszéd (vö. Lk 15,11–31). Az Atya misztériumának körébe lépünk. A szívem arra indít, hogy onnan kezdjük, amikor a tékozló fiú a disznók között van, az önzésnek abban a poklában, miután mindent megtehetett, amit csak akart, ahol ahelyett, hogy szabad lenne, rabszolgaként sínylődik. Figyeli a malacokat, amelyek makkot esznek…, irigykedni kezd, és honvágy ébred benne. A honvágy, a nosztalgia kulcsszó. Vágy az éppen kisült kenyér után, melyet a béresek otthon, az apja házában, reggelire esznek. A nosztalgia nagyon erős érzés. Az irgalomhoz van köze, mert kitágítja a lelkünket. A korábbi jóra emlékezet minket – a hazánkra, ahonnan származunk – és felébreszti bennünk a visszatérés reményét. A nosztos algosz. A nosztalgiának ezen a tágas horizontján ez a fiatalember – mondja az evangélium – magába szállt, és nyomorultnak érezte magát. Mindannyian megkereshetjük azt a pontot – vagy engedhetjük, hogy arra a pontra vezettessünk –, ahol legnyomorultabbnak érezzük magunkat. Mindannyiunknak megvan a saját titka belül saját nyomorúságáról… Kérnünk kell a kegyelmet, hogy megtaláljuk.

Most nem állunk meg, hogy bemutassuk a fiú nyomorúságos állapotát, hanem a jelenetsornak azt a pontját nézzük, amikor – miután apja megölelgette és megcsókolgatta – ott áll koszosan, de már ünnepi öltözetben. Mert hiszen az apja nem mondja azt neki: „Menj, zuhanyozz le, aztán gyere vissza!” Nem. Ott van koszosan és ünnepi ruhában. Gyűrű van az ujján, apjához hasonlóan. Új saru van a lábán. Az ünnep kellős közepén, az emberek között van. Hasonló ez ahhoz, mint amikor mi, ha megesett velünk olykor-olykor, meggyóntunk a mise előtt, aztán pedig egyből ott voltunk „átöltözve” a szertartás közepén. Ez a szégyenkező méltóság állapota.

Szégyenkező méltóság

Álljunk meg ennek a tékozló és annyira szeretett fiúnak a „szégyenkező méltóságánál”. Ha törekszünk arra, hogy derűs lélekkel a két véglet – a méltóság és a szégyen – között tartsuk a szívünket, anélkül, hogy bármelyiket elhagynánk, talán megérezhetjük, hogyan ver a mi Atyánk szíve. Ennek az apának a szíve aggodalommal vert, amikor mindennap felment a teraszra, hogy körbenézzen. Mit nézett? Hogy érkezik-e haza a fia… Ezen a ponton, ezen a helyen, ahol ott van a méltóság és a szégyen, megérezhetjük, hogyan ver a mi Atyánk szíve. Elképzelhetjük, hogy az irgalom mint a vér áramlik át rajta. Ő kilép, hogy keressen minket – bűnösöket –, önmagához von minket, megtisztít és ismét útnak indít minket, megújítva, az összes periféria felé, hogy irgalmat vigyünk mindenkinek. Az ő vére Krisztus vére, az irgalmasság új és örök szövetségének vére, amely kiontatott értünk és mindenkiért a bűnök bocsánatáért. Ezt a vért szemléljük, miközben belép az ő szívébe, és kilép onnan, az Atya szívéből. Az egyetlen kincsünk, az egyetlen dolog, amit felajánlhatunk a világnak: a vér, amely megtisztít és megbékéltet mindent és mindenkit. Az Úr vére, amely megbocsátja a bűnöket. A vér, amely igazi ital, amely feltámasztja azt és életet ad annak, aki a bűn miatt halott.

Imánkban, derűsen, mely a szégyentől a méltóságig és a méltóságtól a szégyenig halad – együtt mindkettő! –, kérjük a kegyelmet, hogy érezzük ezt az irgalmat egész életünk meghatározójának, kérjük a kegyelmet, hogy érezzük: az Atya szíve együtt ver a miénkkel. Nem elég azt érezni, hogy Isten irgalma olyan cselekedet, amelyet ő alkalomszerűen tesz, amikor megbocsátja néhány nagy bűnünket, egyébként pedig mi magunktól javítgatjuk magunkat, magunk is elboldogulunk. Ez nem elég!

Szent Ignác korának lovagi képét használja, de mivel a barátok közti hűség örök érték, ezért segítségünkre lehet. Azt írja: ahhoz, hogy „szégyent és zavart” érezzünk bűneink miatt (anélkül, hogy irgalmat ne éreznénk), élhetünk egy hasonlattal, képzeljük el, hogy „valamely lovag megjelenik a király és annak egész udvara előtt, szégyenkezik és zavarban van, mert azt bántotta meg, akitől oly sok jóban és kegyben részesült” (Lelkigyakorlatos könyv, 74). Képzeljük el ezt a jelenetet. Követve az ünnepen lévő tékozló fiú dinamikáját képzeljük el, hogy ezt a lovagot a király ahelyett, hogy mindenki előtt megszégyenítené, épp ellenkezőleg, hirtelen kézen fogja, és visszaadja neki méltóságát. És azt is látjuk, nemcsak arra hívja, hogy kövesse őt a csatába, hanem társai fölé emeli. Micsoda alázattal és hűséggel fogja szolgálni ez a lovag mostantól! Ez eszembe juttatja Ezekiel könyvének tizenhatodik fejezetét, az utolsó részt.

Akár ünneplő tékozló fiúnak, akár elöljáróvá tett hűtlen lovagnak érezzük magunkat, az a fontos, hogy valamennyien belépjünk abba a termékeny feszültségbe, amelybe az Úr irgalma helyez minket: nemcsak bocsánatot nyert bűnösök vagyunk, hanem méltóságra emelt bűnösök. Az Úr nemcsak megtisztít, hanem meg is koronáz, méltóságra is emel minket.

Simon Péter adja számunkra a szolgálatra vonatkozó képét ennek az egészséges feszültségnek. Az Úr arra neveli és úgy alakítja őt fokozatosan – és begyakoroltatja vele –, hogy megmaradjon így: Simonnak és Péternek. Ő közember, a maga ellentmondásaival és gyengeségeivel, ugyanakkor az az ember, aki szikla, akinél ott vannak a kulcsok, aki vezeti a többieket. Amikor András elvezeti őt Krisztushoz, úgy, ahogy volt, halásznak öltözve, az Úr a Péter nevet adja neki. Éppen csak befejezte dicséretét hitvallásáért, mely az Atyától származik, már keményen megfeddi a kísértésért, hogy hallgasson a gonosz lélek hangjára, aki arra akarja rávenni, hogy maradjon távol a kereszttől. Arra fogja biztatni, hogy járjon a vizen, és engedi, hogy süllyedni kezdjen saját félelmeibe, hogy azután rögtön feléje nyújtsa kezét; alighogy bűnösnek vallja magát, Jézus az emberek halászának küldetését bízza rá; többször is rákérdez a szeretetére, fájdalmat és szégyenkezést keltve benne hűtlenségéért és gyávaságáért, de ugyanúgy háromszor rábízza juhai legeltetésének feladatát. Mindig jelen van ez a két pólus.

Mindig itt kell elhelyeznünk magunkat, abban a térben, ahol jelen van egymás mellett legszégyenletesebb nyomorúságunk és legmagasabb méltóságunk. Mit érzünk, amikor az emberek megcsókolják a kezünket, és legbelsőbb nyomorunkra tekintünk, Isten népe pedig tisztel minket? Ott van tehát egy másik helyzet, hogy megértsük ezt. Mindig az ellentétet. Mindig itt kell elhelyeznünk magunkat, abban a térben, ahol jelen van egymás mellett legszégyenletesebb nyomorúságunk és legmagasabb méltóságunk. Ugyanaz a tér. Koszosak, tisztátalanok, szánalmasak, gőgösek – ez papi bűn, a gőg –, önzők, ugyanakkor pedig megmosott lábúak, meghívottak és kiválasztottak, a megszaporított kenyeret kiosztani szándékozók, a híveinktől áldottak, szeretettek és segítettek. Egyedül az irgalmasság tudja elviselhetővé tenni ezt a helyzetet. Nélküle vagy igazaknak hisszük magunkat, mint a farizeusok, vagy eltávolodunk, mint akik nem érzik méltónak magukat. Mindkét esetben megkeményedik a szívünk: amikor tehát vagy igazaknak érezzük magunkat, mint a farizeusok, vagy eltávolodunk, mint akik nem érzik méltónak magukat. Én nem érzem magam méltónak, de nem szabad eltávolodnom: ott kell lennem, szégyenben, méltósággal – mindkettő, együtt.

Menjünk egy kicsit mélyebbre! Tegyük fel a kérdést: miért annyira termékeny ez a nyomorúság és méltóság, távollét és ünneplés közötti feszültség? Azt mondanám, azért termékeny, mert megtartása szabad döntésből fakad. Az Úr ugyanis elsődlegesen a szabadságunkon keresztül cselekszik, jóllehet minden dologban segít minket. Az irgalom szabadság kérdése. Az érzés ösztönösen ébred bennünk, és amikor zsigerinek nevezzük, úgy tűnhet, mintha az „állati” szinonimája lenne. Valójában azonban az állatok nem ismerik az „erkölcsi” irgalmasságot, még ha némelyik át is élhet valami hasonló részvétet, mint például a hűséges kutya, amely beteg gazdája mellett marad. Az irgalom olyan érzelmi megmozdulás, amely a zsigereket érinti, ugyanakkor egy pillanatnyi értelmi belátásból is fakadhat – egyenes sugárként, ám ezért nem kevésbé összetettként –: sok mindent felismer az ember, amikor irgalmat érez. Megérti például, hogy a másik kétségbeejtő helyzetben, határhelyzetben van; hogy olyasmi történik vele, ami felülemelkedik a bűnein és vétkein; azt is megérti, hogy a másik olyan, mint én, hogy én is lehetnék az ő helyében; és hogy a rossz annyira nagy és pusztító, hogy nem lehet végezni vele pusztán az igazságosság által… Végeredményben meggyőződik az ember, hogy szüksége van egy olyan végtelen irgalomra, mint amilyen Krisztus szívéé, hogy begyógyítsa mindazt a rosszat és szenvedést, amely az emberek életében van… Ha az irgalom alatta marad ennek a szintnek, akkor mit sem ér. Rengeteg dolgot megért az értelmünk pusztán azáltal, hogy látunk valakit kidobva az utcára, mezítláb, egy hideg reggelen, vagy látjuk az Urat keresztre feszítve, értem!

Azután az irgalmasságot szabadon fogadjuk el és gyakoroljuk, vagy utasítjuk el. Ha valaki engedi, hogy az irgalom megragadja, akkor egyik tett követi a másikat. Ha valaki elmegy az irgalom mellett, a szíve megfázik. Az irgalom megtapasztaltatja velünk szabadságunkat, és ott tudjuk megtapasztalni Istennek a szabadságát, aki irgalmas ahhoz, aki irgalmas (vö. MTörv 5,10), ahogyan Mózes mondta. Irgalmasságában az Úr kifejezi szabadságát. És mi is a miénket.

Hosszú időn keresztül élhetünk az Úr irgalma „nélkül”. Ami azt jelenti: élhetünk anélkül, hogy tudatában lennénk és kifejezetten kérnénk, mígnem rájövünk, hogy „minden irgalom”, és keservesen sírunk, hogy miért nem éltünk vele hamarabb, már akkor, amikor annyira szükségünk lett volna rá!

A nyomorúság, melyről beszélünk, az erkölcsi, nem átruházható nyomorúság, amelyen keresztül valaki tudatára ébred önmagának mint személynek, aki életének egyik döntő pillanatában önszántából cselekedett: döntést hozott, és a rosszat választotta. Ez az a mélység, amelyet meg kell érintenünk, hogy fájdalmat érezzünk bűneinkért, és valóban bánkódjunk miattuk. Mert más helyzetben az ember nem érzi magát ennyire szabadnak, azt sem érzi, hogy a bűn kedvezőtlenül hat egész életére, és ezért nem is tapasztalja meg önnön nyomorúságát, és így elveszíti az irgalmasságot, amely csak e feltétel mellett működik. Nem megy az ember gyógyszertárba, és nem mondja azt, hogy: „Szánjon meg kérem, és irgalomból adjon nekem egy aszpirint!” Irgalomból azt kéri, hogy adjanak neki morfiumot, mert egy végső stádiumban lévő beteg szörnyű fájdalmát kívánja enyhíteni vele. Vagy minden, vagy semmi. Mélyre megy az ember, vagy semmit sem ért meg.

A szív, amelyet Isten egyesít ezzel a mi erkölcsi nyomorunkkal, Krisztusnak, az ő szeretett Fiának a szíve, amely úgy dobog, mint egyazon szív az Atyáéval és a Szentlelkével. Emlékszem, hogy amikor XII: Pius kiadta a szent szívről szóló enciklikáját, valaki azt mondta: „Miért ír erről enciklikát? Ez szerzetesnővéreknek való dolog…” Krisztus szíve a középpont, az irgalmasság középpontja! Meglehet, a nővérek jobban értik nálunk, mert ők anyák az egyházban, az egyháznak és Máriának az ikonjai. De a középpont Krisztus szíve. Javunkra fog válni, ha ezen a héten vagy holnap elolvassuk a Haurietis aquas enciklikát. „De az zsinat előtti!” – Úgy van, de jót tesz! Elolvashatjuk, igencsak javunkra szolgál majd! A szív, amelyet Isten egyesít ezzel a mi erkölcsi nyomorunkkal, Krisztusnak, az ő szeretett Fiának a szíve, amely úgy dobog, mint egyazon szív az Atyáéval és a Szentlelkével. Olyan szív, amely a legközelebbi utat választja és veszi igénybe. Éppen így működik az irgalmasság, amely bekoszolja a kezét, megérint, kockáztat, azt akarja, hogy köze legyen a másikhoz, odafordul ahhoz, aki személyes, azzal, ami személyesebb, nem „egy esettel foglalkozik”, hanem egy személlyel, az ő sebével törődik. Vigyázzunk a beszédünkre! Anélkül, hogy észrevennénk, hányszor mondjuk ösztönösen: „Van egy esetem…” Ácsi! Inkább azt mondd: „Van egy személy, aki…” Ez nagyon klerikális: „Van egy esetem…”, „találkoztam egy esettel…” Velem is gyakran előfordul. Van itt egy kis klerikalizmus: leszűkítjük Isten szeretetének konkrétságát, azét, amit Isten ad nekünk, a személyét egy „esetre”. Mert így távolságot veszek tőle, nem vagyok érintve. Így nem mocskolom be a kezemet; és így egy tiszta, elegáns pasztorációt végzek, amelyben semmit sem kockáztatok. És ahol – ne botránkozzatok meg! – nincs lehetőségem szégyenletes bűnre. Az irgalmasság túlhalad az igazságosságon, tudatja és megérezteti Krisztus szívét; kapcsolatban maradunk egymással. Méltóságot adva – és ez döntő fontosságú, ne felejtsétek el: az irgalom méltóságot ad – az irgalom felemeli azt, aki felé lehajol, és magával egyenlővé teszi: az irgalmazó és az irgalmat nyert. Mint a bűnös asszony az evangéliumban (Lk 7,36–50), akinek sok bocsáttatott meg, mert nagyon szeretett, ugyanis sokat vétkezett.

Ezért az apának szüksége van arra, hogy ünnepet rendezzen, hogy helyreálljon egyszerre minden, visszaadja a fiának elveszett méltóságát. Ez lehetővé teszi, hogy új módon nézzünk a jövőbe. Nem arról van szó, hogy az irgalom nem venné figyelembe a rossz által okozott kár ténylegességét, hanem elveszi annak hatalmát a jövő felett – ez az irgalmasság hatalma! –, elveszi a hatalmát az élet felett, amely megy tovább. Az irgalmasság az élet igazi magatartása, amely szembeszáll a halállal, a bűn keserű következményével. Ebben teljesen világosan lát, egyáltalán nem naiv az irgalmasság. Nem arról van szó, mintha nem látná a rosszat, hanem azt nézi, hogy mennyire rövid az élet, és azt a sok jót, amit még meg kell tenni. Ezért teljesen meg kell bocsátani, hogy a másik előrenézzen, és ne veszítsen időt azzal, hogy vádolja, sajnálja önmagát, és kesereg azon, amit elveszített. Miközben az ember elindul, hogy másokat gyógyítson, saját lelkiismeretét is megvizsgálja, és amilyen mértékben segít másokat, az elkövetett rosszat is helyrehozza. Az irgalmasság alapvetően reménykedő. A remény anyja.

Engedni vonzani és elküldeni magunkat az Atya szívének mozgásától azt jelenti, hogy megmaradunk a szégyenkező méltóság egészséges feszültségében. Engedni vonzani magunkat az ő szívének közepétől, mint vér, mely beszennyezte magát, és elindulni, hogy életünket adjuk a legtávolabbi tagokért, hogy az Úr megtisztítson minket és megmossa a lábunkat; engedni elküldeni magunkat, tele a Lélek oxigénjével, hogy életet vigyünk az összes tagnak, különösen a legtávolabbaknak, a legtörékenyebbeknek és legsérültebbeknek.

Egy pap mesélt egy emberről – megtörtént eset tehát –, aki az utcán élt, de végül beköltözött egy szállóba. Bezárkózott a maga keserűségébe, nem beszélt másokkal. Művelt ember, mint később kiderült. Egyszer csak ezt az embert halálos betegséggel kórházba vitték, és elmesélte a papnak, hogy miközben ott volt, teljesen elborítva semmisége tudatától és életből való kiábrándultságától, a mellette fekvő beteg kérte, hogy adja oda neki a köpőcsészét, aztán pedig ürítse ki. És elmesélte, hogy az a kérdés, amely olyasvalakitől jött, aki valóban rászorult, és rosszabb állapotban volt, mint ő, felnyitotta a szemét és kinyitotta a szívét az emberség nagyon erős érzése előtt, és felébresztette benne a vágyat, hogy segítsen másokon, és engedje, hogy Isten segítsen neki. És meggyónt. Így, az irgalmasság egyszerű kis mozdulata összekapcsolta őt a végtelen irgalmassággal, volt bátorsága segíteni a másikat, és aztán maga is engedte, hogy segítsék: meggyónva, békében halt meg. Ez az irgalmasság misztériuma!

Így, most hagylak titeket az irgalmas apáról szóló példabeszéddel, miután „belehelyezkedtünk” abba a pillanatba, amikor a fiú koszosnak és átöltözve érzi magát, bűnösnek, aki visszakapta méltóságát, önmaga miatt szégyenkezőnek és apjára büszkének. Az mutatja meg, hogy valaki jól helyezkedette el, ha eltölti a vágy, hogy mostantól mindenkivel irgalmas lesz. Itt van az a tűz, melyet Jézus a földre hozni jött, az a tűz, amely újabb tüzeket lobbant lángra. Ha nem gyullad fel a láng, az azt jelenti, hogy az egyik pólus nem teszi lehetővé az érintkezést. Vagy túl nagy a szégyen, amely „nem rántja le a leplet”, és ahelyett, hogy nyíltan elismerné: „ezt és ezt tettem”, csak takarózik; vagy az eltúlzott méltóság, amely kesztyűs kézzel érinti a dolgokat.

Az irgalmasság túlzásai

Befejezésül néhány szó az irgalmasság túlzásairól.

Az egyetlen túlzás Isten túlzó irgalmasságát látva: túlozni az irgalmasság fogadásában, valamint a vágyban, hogy továbbadjuk azt másoknak. Az evangélium sok szép példát hoz olyan emberekre, akik túloznak, amikor megkapják: a béna ember barátai kibontják a tetőt is, hogy leengedjék arra a helyre, ahol az Úr tanított – túloznak; a leprás, aki otthagyja kilenc társát, és visszatér, hangosan hálát adva Istennek és dicsőítve őt az Úr lábához borul; a vak Bartimeus, akinek sikerül megállítania Jézust kiabálásával, és sikerül legyőznie a „papok vámját” is, hogy az Úrhoz menjen; a vérfolyásos asszony, a maga félénkségében azon mesterkedik, hogy egészen közel kerüljön az Úrhoz, és aki, amint az evangélium mondja, amikor megérintette az Úr ruháját, észrevette, hogy dünamisz (erő) áradt ki belőle. Mindezek példák arra az érintkezésre, amely tüzet gyújt, és erőhatást fejt ki: elindítja az irgalmasság pozitív erejét. De ott van a bűnös nő is, akinek túlzó szeretetmegnyilvánulásai az Úr iránt – könnyeivel mossa Jézus lábát, és hajával törli meg –, az Úr számára annak jelei, hogy nagy irgalomra talált, ezért fejezi ki magát ilyen túlzó módon. Az irgalmasság mindig túloz! Az egyszerű embereket, a bűnösöket, a betegeket, a megszállottakat az Úr azonnal felemeli, a kirekesztettséget beilleszkedésre cseréli, a távollétet ünnepléssé. És ezt nem lehet megérteni, csak egyedül a remény, oldaláról, apostoli oldalról, annak oldaláról, aki irgalomra talált, hogy azután maga is irgalmazzon.

Befejezhetjük az elmélkedést az irgalmasság magnificatjának elimádkozásával, vagyis Dávid király ötvenedik zsoltárjával, amelyet minden pénteken elmondunk a zsolozsma reggeli dicséretében. Ez egy „töredelmes és alázatos szívű” ember magnificatja, aki bűnösségében olyan nagy, hogy megvallja a hűséges Istent, aki nagyobb a bűnnél. Isten nagyobb a bűnnél! Belehelyezkedve abban a pillanatba, amikor a fiú azt várta, hogy hűvös fogadtatásra talál, ehelyett pedig az apa az ünnep kellős közepére állítja, elképzelhetjük Dávidot, miközben az ötvenedik zsoltárt imádkozza. Elimádkozhatjuk két kórusban vele, mi és a tékozló fiú. Hallgathatjuk, amint mondja: „Könyörülj rajtam, Istenem, irgalmasságodban töröld le gonoszságomat…” Mi pedig ezt mondjuk: „Igen, gonoszságaimat én is belátom, bűnöm előttem lebeg szüntelen.” Aztán ezt is mondhatjuk: „(Atyám), egyedül csak ellened vétkeztem.”

Azzal a belső feszültséggel imádkozzunk, amelyet az irgalmasság gyújt, a feszültség egyik végén ott van a szégyen, amely kijelenti: „Fordítsd el bűneimtől arcodat, és töröld el minden vétkem”; a másikon pedig a bizalom, mely így szól: „Add meg újra az üdvösség örömét, a készséges lelkülete erősítsd bennem. A vétkeseknek megmutatom utadat, és a bűnösök hozzád térnek.”



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése