Évközi tizenegyedik hét csütörtökje

Évközi tizenegyedik hét csütörtökje

A tegnapi evangéliumban Jézus a látszatvallásosság veszélyére hívta fel a figyelmet, amely az imádságban is jelen lehet. Ezt a gondolatot folytatja a mai rész, amelyben a mi Urunk az imádkozás helyes módjára tanít. A magamutogatás, a hivalkodás, a dicsekvés kísértésként jelentkezhet bármilyen szent cselekmény során, sem az egyéni, sem a közösségi ima nem kivétel ez alól. Az ilyen lelkület beárnyékolja, elsötétíti azt a szándékot, miszerint az imában Istennel vagyunk kapcsolatban.
Hasonló veszélyről manapság is sokan beszélnek, ha megtapasztalják azt, hogy az imádkozás gépiessé vagy rutinszerűvé válik számukra. Nem tudnak már odafigyelni a szavakra, kötelességszerűen elmondják napi imájukat, amely teljesen nélkülözi az összeszedettséget és az Istenre figyelést. Hogyan is várhatnánk ilyen módon végzett imától, hogy Istenhez emelje lelkünket? Hogyan is várhatnánk, hogy az ilyen felületesen végzett imában Isten választ adjon problémáinkra, kérdéseinkre? Hogyan is várhatunk lelki előrehaladást az olyan imától, ami valójában képzelt erényeink ismételgetése Isten felé? Hogyan is várhatjuk a lelki megtisztulást az olyan imától, amely nélkülözi az igaz bűnbánatot? Hogyan is várhatjuk Isten segítségét, ha az imát eszköznek tekintjük saját elképzeléseink megvalósulásához?
Urunk, Jézus, taníts minket a helyes imára!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus, hálát adok, hogy tanítottál, szavaid kísérjék végig napomat, alakítsák életemet! Hálát adok, hogy a te odaadásodhoz, áldozatodhoz kapcsolhattam jószándékaimat s minden gondomat is. Hálát adok, hogy a szentáldozás által bennem élsz, és általam másokhoz is el akarsz jutni. Szentségi jelenléted tegyen teljesen hasonlóvá hozzád.