Ferenc pápa beszélgetése a női szerzetesrendek legfőbb elöljáróival: Szükség van a nők látásmódjára!
Ferenc pápa május 12-én délelőtt a női szerzetesrendek legfőbb elöljáróinak nemzetközi unióját (UISG) fogadta a VI. Pál teremben. Az unió plenáris ülésének résztvevői egy közös tanfolyamon vesznek részt és szervezetük alapításának ötvenedik évfordulóját ünneplik Rómában.
A
világ minden tájáról érkezett nővérekkel való találkozó párbeszédes formában
zajlott, ennek fordítását teljes egészében közöljük.
Az
érintett főbb témák: Jobban be kell vonni a nőket az egyház döntési
folyamataiba. Szükség van a nők látásmódjára, meg kell hallgatni őket. Hasznos
lehet, ha egy hivatalos bizottság vizsgálja meg a női diakonátusi szolgálatot.
A nők prédikálási lehetősége. A feminizmus és a klerikalizmus kísértése. A
megszentelt nők az egyház anyaságát képviselik és élik meg. Nem szolgai munkára
hivatottak, hanem szolgálatra. Az egyházi törvénykönyvön is lehet változtatni a
megújulás érdekében. Minden változtatáshoz szükséges a megkülönböztetés és az
imádság. Az ideiglenesség kultúrájában nehéz a végleges elköteleződés. Súlyos
probléma a házasságra való felkészítés hiányossága. Súlyos problémát jelent a
pénz, a pénzsóvárság az egyház életében. A szentségekért nem szabad pénzt
kérni! A szegénység a szerzetesélet őre. Arra is fel kell készülni, hogy
rágalmaznak minket. Okosságra és pihenésre is szükség van.
Első kérdés
A nőknek az egyház életébe történő jobb bevonása
Első kérdés
A nőknek az egyház életébe történő jobb bevonása
Ferenc
pápa, Ön azt mondta, hogy „a női géniuszra az egyházi és társadalmi élet minden
kifejeződési formájában szükség van”, az egyházban a nők mégis ki vannak zárva
a döntési folyamatokból, főleg a legmagasabb szinteken, és a szentmisén való
prédikálásból is. Az egyik legfontosabb akadálya annak, hogy az egyház teljesen
megbecsülje a „női géniuszt”, az, hogy mind a döntési folyamatok, mind a
prédikálás a papi felszenteltséghez van kötve. Lát arra lehetőséget, hogy
elválasszák a felszenteltségtől a vezetői szerepeket és a szentmisén való
prédikálást, hogy egyházunk nyitottabb lehessen a női géniusz befogadására a
közeljövőben?
Ferenc
pápa
Több
dolog is van itt, melyeket szét kell választanunk. A kérdés ahhoz kapcsolódik,
szorosan azzal összefüggésben van megfogalmazva, hogy mit „tehetnek” a nők,
pedig a nők szerepe meghaladja a funkcionalitás szintjét. De most először
válaszolok a kérdésre, aztán pedig beszélünk a többiről… Láttam, hogy vannak
más kérdések is, amelyek meghaladják a funkcionalitás szintjét.
Igaz,
hogy az egyházban a nők ki vannak zárva a döntési folyamatokból: kizárva éppen
nincsenek, de nagyon gyenge a nők bevonása a döntési folyamatokba. Előre kell
lépnünk ezen a téren. Például szerintem, tényleg nem látom akadályát annak,
hogy az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsában a titkárságot egy nő, egy
szerzetesnő vezesse. Javasoltak is nekem egy másik nővért, én ki is neveztem,
de ő inkább nemet mondott, mert máshová kellett mennie, hogy kongregációjának a
munkáit végezze. Előre kell lépnünk, mert a döntési folyamatoknak sok olyan
szempontja van, melyekhez nem szükséges az, hogy valaki felszentelt személy
legyen. Nem szükséges. A Pastor Bonus apostoli konstitúció által
bevezetett reformban, a dikasztériumok tekintetében, amikor nem
felszenteltséghez kötött joghatóságról – vagyis nem a lelkipásztori
illetékességről – van szó, akkor nincs megírva, hogy nem lehetne nő, nem tudom,
vajon dikasztérium vezetője lehet-e, de… Például ott vannak a migránsok: a
migránsokért felelős dikasztérium [vezetőségébe] mehetne egy nő. És amikor –
most, hogy a migránsok egy dikasztériumhoz fognak tartozni – szükség van a
joghatóságra, a prefektusra tartozik, hogy megadja ezt az engedélyt. De a
rendes ügyintézésben, a döntési folyamatok végrehajtásában mehet így a dolog.
Számomra nagyon fontos a döntések előkészítése: nemcsak a végrehajtása, hanem a
kidolgozása is, vagyis hogy a nők, akár megszentelt nők, akár világiak, részt
vegyenek a döntési folyamatok végiggondolásában és megvitatásában. Mert a nők
saját szemükkel nézik a valóságot, úgy, ahogy mi, férfiak nem tudjuk látni. Egy
nő másképp lát egy problémát, másképp lát bármilyen dolgot, mint mi, férfiak. A
kétféle látásmódnak ki kell egészítenie egymást, és fontos, hogy a
megbeszéléseken ott legyenek a nők. Buenos Airesben egyszer meg kellett oldanom
egy problémát: alaposan megtárgyalta a papi szenátus, tehát mind férfiak; aztán
viszont egy szerzetes- és világi nőkből álló csoport is megvizsgálta, és
nagyon, de nagyon gazdagították a reflexiót; kiegészítő látásmódjukkal
hozzájárultak a döntés meghozatalához. Ez szükséges, szükség van erre! Előre
kell haladnunk ezen a téren, a döntési folyamatot pedig majd meglátjuk.
Azután
ott van a szentmisén való prédikálás problémája. Semmi akadálya annak, hogy egy
nő – szerzetesnő vagy világi – mondja a prédikációt egy igeliturgián. Semmi
akadálya. A szentmise bemutatásánál azonban van egy liturgikus-dogmatikai
nehézség, mert a szentmise egyetlen valóság – együtt van az igeliturgia és az
eucharisztia liturgiája –, egyetlen egységet képeznek, és aki azt vezeti, az
maga Jézus Krisztus. A pap vagy a püspök, aki a szentmisét bemutatja, Jézus
Krisztus személyét képviseli. Ez egy teológiai-liturgikus valóság. A mai
helyzetben, mivel nem létezik a nők pappá szentelése, ők nem mutathatják be a
szentmisét. De lehet jobban tanulmányozni és jobban elmagyarázni, amit most
nagyon gyorsan és egy kicsit egyszerűen mondtam most el.
Ám ami
leadershipet (a vezetést – a szerk.) illeti, azzal nincs
probléma: abban előre kell haladnunk, megfontoltan, de keresve a megoldásokat…
Van
itt két kísértés, melyektől óvakodnunk kell.
Az
első a feminizmus: az, hogy a nők szerepet kapjanak az egyházban, az nem
feminizmus, hanem jog! Minden megkeresztelt nő joga, hiszen rendelkeznek
azokkal a karizmákkal és adományokkal, amelyeket a Szentlélektől kaptak. Nem
szabad a feminizmus kísértésébe esni, mert az csökkentené a nő fontosságát. Én
nem látok – jelenleg – nagy veszélyt e téren a szerzetesnővérek között. Nem
látok. Talán egyszer volt, de nem általánosságban, most nincs.
A
másik veszély, amely nagyon erős kísértés, és sokszor beszéltem már róla, a
klerikalizmus. Ez nagyon erős. Gondoljunk csak arra, hogy ma az egyházközségek
hatvan százalékában – az egyházmegyéket tekintve nem tudom, de ott is csak
kicsit kevesebb – nincs gazdasági tanács, sem pasztorális tanács. Mit jelent
ez? Azt, hogy azt a plébániát és azt az egyházmegyét klerikális szellemben
irányítják, csak egy pap vezeti, aki nem alkalmazza azt a plébániai
szinodalitást, azt az egyházmegyei szinodalitást, amely nem ennek a pápának az
újdonsága. Nem! Benne van az egyházjogban, kötelessége a plébánosnak, hogy
legyen világiakból álló tanácsa, világi férfiakkal és nőkkel, szerzetesekkel és
szerzetesnőkkel, külön a pasztorális, külön a gazdasági ügyek számára. És ezt
nem csinálják! Ez a klerikalizmus veszélye ma az egyházban. Előre kell lépnünk
ezen a téren, el kell hárítanunk ezt a veszélyt, mert a pap a közösség
szolgája, a püspök is a közösség szolgája, nem pedig egy cég főnöke. Nem! Ez
fontos! Például Latin-Amerikában a klerikalizmus nagyon erős, nagyon jellemző.
A világiak nem tudják, mit kell tenniük, ha nem kérdezik meg a paptól… Nagyon
erős! Ezért a világiak szerepének tudatossága Latin-Amerikában jelentős
késésben van. Egy kicsit csak a népi vallásosság menti a helyzetet: mert abban
a főszereplő a nép, és a nép úgy csinálta a dolgokat, ahogy ösztönösen jött
belőle; és a papokat ez az aspektus nem nagyon érdekelte, de voltak, akik nem
jó szemmel nézték a népi vallásosság jelenségét. A klerikalizmus viszont
negatív magatartásforma. De cinkosa is van, mert ketten csinálják, ahogyan a
tangót is ketten táncolják… vagyis ott van a pap, aki klerikalizálni akarja a
világi férfit, a világi nőt, a szerzetes férfit, a szerzetesnőt, és ott van a
világi személy, aki kéri, hogy klerikalizálják, mert úgy kényelmesebb. Érdekes
ez. Buenos Airesben háromszor-négyszer tapasztaltam ezt: jön egy kiváló
plébános, és azt mondja nekem: „Tudja, van egy kitűnő világi hívő az
egyházközségben: ezt is csinál, azt is csinál, jó szervező, önzetlen a
munkában, tényleg nagyon értékes ember… Ne csináljunk belőle diakónust?” Ami
azt jelenti: „Ne klerikalizáljuk?” „Ne! Hagyja, hadd maradjon világi! Ne tegye
diakónussá!” Ez fontos. Ez történik veletek, tudniillik a klerikalizmus sokszor
lefékez benneteket abban, hogy a dolgok helyesen fejlődjenek.
Kérni
fogom – és minden bizonnyal eljuttatom majd uniótok elnökének – az
Istentiszteleti Kongregációt, hogy jól és alaposan magyarázza el azt, amit én
egy kicsit nagy vonalakban mondtam a szentmisén való prédikálásról. Mert nincs
meg a kellő teológiai tudásom és tisztánlátásom, hogy most elmagyarázzam. De
világosan különbséget kell tenni: az egyik dolog az igeliturgián való
prédikálás, ezt lehet tenni; és másik dolog a szentmise, itt egy másik
misztérium van: a jelenlévő Krisztus misztériuma, és a pap vagy a püspök, aki in
persona Christi (Krisztus személyében – a szerk.) mutatja
be a szentmisét.
A leadershippel
kapcsolatban világos a helyzet… Igen, azt hiszem, ez lehet a válaszom
általánosságban az első kérdésre. Halljuk a másodikat!
Második kérdés
A megszentelt nők szerepe az egyházban
Második kérdés
A megszentelt nők szerepe az egyházban
A
megszentelt nők már sokat dolgoznak a szegények és a kirekesztettek között,
katekézist tartanak, kísérik a betegeket és a haldoklókat, áldoztatnak, sok
országban vezetik a közös imákat, ahol nincsenek papok, és ilyen alkalmakkor ők
mondják a homíliát. Az egyházban létezik az állandó diakonátus hivatala, de
csak férfiak előtt nyitott, házasok és nem házasok előtt. Mi gátolja az
egyházat abban, hogy a nőket is felvegye az állandó diakónusok közé úgy, ahogy
az az ősegyházban is történt? Miért nem állítanak fel egy hivatalos
bizottságot, amely megvizsgálhatná a kérdést? Tudna mondani nekünk néhány
példát, hol látja Ön annak lehetőségét, hogy jobban bevonják a nőket és a
megszentelt nőket az egyház életébe?
Ferenc
pápa
Ez a
kérdés a „cselekvés” kategóriáját érinti: a megszentelt nők sokat dolgoznak a
szegények között, sok mindent csinálnak… tehát a „cselekvés”. És az állandó
diakonátus problémáját érinti. Megjegyezhetné valaki, hogy az „állandó diakonisszák”
az egyház életében az anyósok [nevet, nevetnek]. Az ókorban ténylegesen
léteztek diakonisszák: kezdetben voltak… Emlékszem, hogy ez a téma eléggé
érdekelt engem, amikor Rómába jöttem az összejövetelekre, és a VI. Pál Házban
szálltam meg. Ott volt egy kiváló szír teológus, aki lefordította Szír Szent
Efrém himnuszait és elkészítette azok kritikai kiadását. Egyszer megkérdeztem
őt erről, ő pedig elmagyarázta nekem, hogy az egyház első éveiben volt néhány
„diakonissza”. De mik voltak ezek a diakonisszák? Fel voltak-e szentelve vagy
sem? Beszél erről a khalkédóni zsinat (451), de egy kicsit homályosan. Mi volt
a diakonisszák szerepe azokban az időkben? Úgy tűnik – mondta az az ember, aki
már meghalt, egy kiváló, bölcs, nagy tudású professzor –, hogy a diakonisszáknak
az volt a szerepe, hogy segítettek a nők megkeresztelésénél, az alámerítésnél,
ők keresztelték meg őket, illendőségből, és ők kenték meg a nők testét a
kereszteléskor. Itt van még egy érdekes dolog: amikor házassági ítéletet
kellett hozni, mert a férj verte a feleségét, ő pedig panaszt tett a püspöknél,
a diakonisszákat bízták meg azzal, hogy megnézzék a nő testén a férj ütéseinek
véraláfutásos nyomait, és beszámoljanak a püspöknek. Ez az, amire emlékszem.
Léteznek kiadványok a diakonátusról az egyházban, de nem világos, hogy az
milyen volt. Azt hiszem, kérni fogom a Hittani Kongregációt, hogy számoljanak
be nekem az erről a témáról szóló tanulmányokról, mert én csak az alapján
válaszoltam nektek, amit ettől a paptól, nagy tudású és megbízható kutatótól
hallottam az állandó diakonátusról. Ezenkívül szeretnék létrehozni egy
hivatalos bizottságot, amely megvizsgálhatná a kérdést: azt hiszem, jót tesz az
egyháznak, ha tisztázzuk ezt a pontot; egyetértek tehát, és beszélek majd [az
illetékesekkel], hogy tegyünk valamit ezen a téren.
Azután
azt mondjátok: „Egyetértünk Önnel, Szentatya, hogy többször is beszélt annak
szükségességéről, hogy komolyabb szerepet kell adni a nőknek azokon a helyeken,
ahol döntések születnek az egyházban.” Ez világos. „Tudna mondani nekünk néhány
példát, hol látja Ön annak lehetőségét, hogy jobban bevonják a nőket és a
megszentelt nőket az egyház életébe?” Mondok valamit arról, ami később jön,
mert látom, hogy van egy általános kérdés. A Szerzetesi Kongregációban a
megbeszéléseken, a közgyűléseken, a megszentelt nőknek ott kell lenniük: ez
biztos. A felmerülő sok kérdésről szóló megbeszéléséken a megszentelt nőknek
részt kell venniük. Egy másik dolog: a jobb bevonás. Most nem jutnak eszembe
konkrét dolgok, csak mindig az, amit korábban mondtam: keresni kell a
megszentelt nő véleményét, mert a nő a férfiakétól eltérő eredetiséggel látja a
dolgokat, és ez gazdagít: mind a megbeszélésben, mind a döntésben, mind a
konkrét végrehajtásban.
Ezek a
munkák, melyeket végeztek a szegények és a kirekesztettek között, a hitoktatás,
a betegek és a haldoklók kísérése, nagyon „anyai” munkák, ahol az egyház
anyaságát jobban ki lehet fejezni. De férfiak is vannak, akik ugyanezt teszik,
és jól: megszentelt férfiak, betegápoló rendek… Ez fontos.
Tehát
a diakonátusról, igen, elfogadom [a javaslatot], és hasznosnak tűnik nekem egy
bizottság, hogy tisztázza ezt, főleg ami az egyház kezdeti idejét illeti.
A jobb
bevonás tekintetében azt ismétlem, amit korábban mondtam.
Ha van
valami, amit konkrétabban kellene elmondanom, azt most kérdezzétek meg: erről,
amiről beszéltem, van-e még kérdés, amely segítene gondolkodnom? Gyerünk…
Harmadik kérdés
A Legfőbb Elöljárónők Nemzetközi Uniójának szerepe
Harmadik kérdés
A Legfőbb Elöljárónők Nemzetközi Uniójának szerepe
Milyen
szerepet tölthetne be a Legfőbb Elöljárónők Nemzetközi Uniója, hogy szava
legyen az egyház gondolkodásában, szava, amelyet meghallgatnak, hiszen kétezer
női szerzetesintézmény szavát egyesíti magában? Hogyan lehetséges, hogy nagyon
gyakran megfeledkeznek rólunk, nem hívnak meg minket például a Megszentelt Élet
Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának közgyűléseire, oda,
ahol a megszentelt életről van szó? Megengedheti magának az egyház, hogy
továbbra is csak beszél rólunk, de nem beszél velünk?
Ferenc
pápa
Teresina
nővér, kérem, legyen egy kicsit türelemmel, mert eszembe jutott az, ami
elkerülte figyelmemet a másik kérdésnél, vagyis hogy „mit tehetnek a
szerzetesnők?” Egy olyan kritérium, amelyet újra kell gondolnotok, de amelyet
az egyháznak is újra kell gondolnia. A ti munkátok, az enyém és mindannyiunké,
szolgálat. De én nagyon sokszor találkozom olyan megszentelt nőkkel, akik
szolgai munkát és nem szolgáló munkát végeznek. Kissé nehéz elmagyarázni, mert
nem szeretném, ha konkrét esetekkel azonosítanánk, ami rossz ötlet lenne, mert
senki sem ismeri pontosan az adott körülményeket. De gondoljunk csak egy
plébánosra, biztonság kedvéért csak képzeljünk el egy plébánost: „Nem, nem, az
én plébániám épülete két nővér kezében van.” – „Ők látják el?” – „Igen, igen!”
– „És milyen apostoli munkát végeznek, hitoktatnak?” – „Nem, nem, csak a házzal
törődnek!” Nem! Ez szolgaság! Mondja, plébános úr, az ön városában nincsenek
kiváló asszonyok, akiknek szüksége lenne munkára?! Vegyen fel egyet, kettőt,
hogy ellássák azt a feladatot. Az a két nővér pedig menjen a városba, a
városrészekbe, a betegekhez, a szegényekhez. Ez a kritérium: szolgáló munka és
nem cselédmunka! Ha pedig tőletek, elöljárók, olyan dolgot kérnek, ami inkább
szolgai, mint szolgáló munka, legyen bátorságotok nemet mondani. Ez a kritérium
sokat segít, mert amikor azt akarják, hogy egy megszentelt nő szolgai munkát
végezzen, leértékelik annak a nőnek az életét és a méltóságát. Az ő hivatása a
szolgálat: az egyház szolgálata, bárhol legyen is. De nem a szolgaság!
Most
pedig válaszolok Teresinának: „Ön szerint mi a helye a női apostoli szerzetesi
életnek az egyházban? Mi hiányozna az egyházban, ha nem lennének többé
szerzetesnők?” Hiányozna Mária pünkösd napján! De nincs egyház Mária nélkül!
Nincs pünkösd Mária nélkül! Mária viszont ott volt, meglehet, nem beszélt… Ezt
már mondtam, de szívesen megismétlem. A megszentelt nő az egyház ikonja, Mária
ikonja. A pap nem ikonja az egyháznak, nem ikonja Máriának: az apostolok
ikonja, a tanítványoké, akik prédikálásra kaptak küldetést. De nem az egyház és
nem Mária ikonja. Amikor ezt mondom, szeretnélek elgondolkodtatni titeket
arról, hogy az egyház (ecclesia) nőnemű, az egyház nő. Az olasz nyelven is úgy
van, hogy nem hímnemű névelőt (il), hanem nőnemű névelőt (la) teszünk az egyház
szó elé. De ez a nő házas asszony, egybekelt Jézus Krisztussal, van férje,
mégpedig Jézus Krisztus. Amikor egy püspököt kiválasztanak egy egyházmegye
számára, a püspök – Krisztus nevében – elveszi azt a helyi egyházat. Az egyház
nő! Egy nő Istennek szentelése pontosan az egyház ikonjává és Szűz Mária
ikonjává teszi őt. Erre mi, férfiak nem vagyunk képesek. Ez segít majd titeket
mélyebben megérteni – ebből a teológiai gyökérből kiindulva –, hogy milyen nagy
a szerepe a nőknek az egyházban. Szerettem volna, ha ez nem kerüli el figyelmeteket.
Teljesen
egyetértek [a harmadik kérdés felvetésével]. Az egyház: az egyház ti vagytok,
az egyházhoz mindannyian hozzátartozunk. Az egyház hierarchiájának – mondhatjuk
– beszélnie kell rólatok, de előtte és kellő időben beszélnie kell veletek! Ez
biztos! A Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai
Kongregációjának közgyűlésén ott kell lennetek. Igen, igen! Ezt majd megmondom
a prefektusnak: a közgyűlésen jelen kell lennetek! Ez világos, mert ha egy
távollévőről beszélünk, az nem is evangéliumi: meg kell tudni őt hallgatni, mit
gondol magáról, és azután együtt kell [az egészet] csinálnunk. Egyetértek. Nem
gondoltam volna, tényleg, hogy ilyen nagyon el vagytok szakadva. És köszönöm,
hogy ilyen bátran – és azzal a mosollyal – elmondta ezt!
Hadd
mondjak egy poént: Ön azzal a mosollyal tette ezt, amelyről piemonti
tájszólásban azt mondják, hogy a mugna quacia mosolya (teljesen
ártatlan képpel – a szerk.). Ügyes! Igen, igazatok van ebben. Azt
hiszem, könnyű lesz ezt megváltoztatni, beszélek majd erről a prefektussal. „De
ez a közgyűlés nem a nővérekről fog szólni, hanem valami másról…” „Meg kell
hallgatni a nővéreket, mert nekik más a látásmódjuk.” Azt tudom mondani, amit
korábban mondtam: fontos, hogy mindig be legyetek vonva… Köszönöm nektek a kérdést.
Esetleg
kell-e még tisztázni valamit e téren? Van még valami? Ez világos?
Jól
jegyezzétek meg ezt: mi hiányozna az egyházból, ha nem lennének szerzetesnők?
Mária hiányozna pünkösd napján. A szerzetesnő az egyház és Mária ikonja; az
egyház pedig nőnemű, Jézus Krisztus vette feleségül.
Negyedik kérdés
Az akadályok, amelyekkel megszentelt nőként találkozunk az egyházon belül
Negyedik kérdés
Az akadályok, amelyekkel megszentelt nőként találkozunk az egyházon belül
Kedves
Szentatya, sok intézménynek kell szembenéznie azzal a kihívással, hogy új
életet vigyen életformájába és struktúráiba konstitúciójának
felülvizsgálatával. Ez nehéznek bizonyul, mert a kánonjog megköti a kezünket.
Ön kíván-e változtatásokat eszközölni a kánonjogon, ami megkönnyítené ezt a
megújulást?
Ezenkívül
ma a fiataloknak nehezükre esik arra gondolni, hogy véglegesen elkötelezzék
magukat, akár a házasságban, akár a szerzeteséletben. Nyitottak lehetünk
időszakos elkötelezettségekre?
Egy
másik szempont: amikor szolgálatunkat végezzük, szolidaritásban a szegényekkel
és a kirekesztettekkel, gyakran tévesen szociális aktivistáknak tartanak
minket, vagy mintha politikai állásfoglalást fejeznénk ki. Néhány egyházi
elöljáró azt szeretné, ha jobban misztikusak, és kevésbé apostoliak lennénk.
Hogyan értékelik a hierarchikus egyház bizonyos részei az apostoli megszentelt
életet, különösen a női apostoli megszentelt életet?
Ferenc
pápa
Első:
a változtatások, melyeket el kell végeznünk, hogy szembenézhessünk az új
kihívásokkal: Ön újdonságról beszél, pozitív értelemben, ha jól értettem, új
dolgok, amelyek jönnek… Az egyház tanítónő ebben, mert sokat, sokat, sokat
kellett változtatnia a történelemben. De minden változtatásnál szükség van
megkülönböztetésre, megkülönböztetést pedig nem lehet imádság nélkül végezni.
Hogyan működik a megkülönböztetés? Az imádság, a párbeszéd, azután a közösen
végzett megkülönböztetés. Kérnünk kell a megkülönböztetés ajándékát, azt, hogy
képesek legyünk a megkülönböztetésre. Például egy vállalkozónak változtatásokat
kell végrehajtania a cégében: ő konkrétan értékeli a helyzetet, és amit
lelkiismerete mond, azt megteszi. A mi életünkben egy másik személy is színre
lép: a Szentlélek. Egy változtatás végrehajtásához meg kell vizsgálnunk az
összes konkrét körülményt, ez igaz, de ahhoz, hogy belépjünk a megkülönböztetés
folyamatába a Szentlélekkel, szükség van imádságra, párbeszédre és közös
megkülönböztetésre. Azt hiszem, ezen a ponton nem vagyunk jól képzettek –
amikor többes szám első személyben beszélek, a papokra is gondolok – a
helyzetek megkülönböztetésében, és törekednünk kell tapasztalatokat szerezni,
és keresni valakit, aki jól el tudja magyarázni nekünk, hogyan kell a
megkülönböztetést végezni: egy jó lelkiatyát, aki jól ismeri ezeket a dolgokat,
és el tudja nekünk magyarázni, hogy nem egyszerűen a „mellette és ellene szóló”
érvek összegyűjtéséről, összesítéséről van szó, majd a logikus
következtetésről. Nem, valami többről. Minden végrehajtandó változtatás
megkívánja, hogy belépjünk ebbe a megkülönböztetési folyamatba. És ez nagyobb
szabadságot ad majd nektek, nagyobb szabadságot! A kánonjog: de hát nincs semmi
nehézség.
A
kánonjogot az elmúlt században – ha nem tévedek – kétszer is megváltoztatták:
1917-ben, azután Szent II. János Pál pápasága alatt. Kis változtatásokat
[állandóan] lehet csinálni, csinálunk is. E két alkalommal viszont az egész
egyházi törvénykönyvet megváltoztatták. A törvénykönyv egyházfegyelmi
segédeszköz, segítség a lelkek üdvössége számára, mindezt segíti: az egyház
jogi segítsége az eljárások számára, sok mindenben, a múlt században viszont
kétszer teljesen megváltoztatták, újrafogalmazták. És így meg lehet változtatni
egyes részeket. Két hónapja érkezett egy kérvény egy kánon megváltoztatására,
nem emlékszem pontosan, melyikre… Megvizsgáltattam a kérdést, az államtitkár
lefolytatta a megbeszéléseket, és mindenki egyetértett abban, hogy igen, meg
kell változtatni a nagyobb jó érdekében, és így megváltoztattuk. A törvénykönyv
egy segédeszköz, ez nagyon fontos. De hangsúlyozom: soha ne változtassatok
anélkül, hogy végig ne mennétek a megkülönböztetés, az egyéni és közösségi
megkülönböztetés folyamatán. És ez szabadságot ad nektek, mert bevonja a
változtatásba a Szentlelket. Ez az, amit tett Szent Pál, maga Szent Péter is,
amikor úgy érezte, arra indítja őt az Úr, hogy keresztelje meg a pogányokat.
Amikor olvassuk az Apostolok cselekedeteinek könyvét, csodálkozunk, hogy milyen
sok változtatás történik, milyen sok változtatás… Ilyen a Lélek! Érdekes ez: az
Apostolok cselekedeteiben nem az apostolok a főszereplők, hanem a Lélek. „A
Lélek arra kényszerítette, hogy azt tegye”; „a Lélek azt mondta Fülöpnek: menj
ide és ide, ott találod a főkincstárnokot, és kereszteld meg”; „a Szentlélek
teszi”, „a Szentlélek mondja: ne, ide ne gyertek…” A Lélek működik! A Lélek az,
aki bátorságot önt az apostolokba ennek a forradalmi újításnak a
végrehajtására, hogy tudniillik megkereszteljék a pogányokat anélkül, hogy
azoknak végig kellene járniuk a zsidó katekézis és életgyakorlat
elsajátításának útját. Érdekes: az első fejezetekben szó van arról a levélről,
amelyet az apostolok a jeruzsálemi zsinat után elküldenek a megtért
pogányoknak. Elbeszélik mindazt, amit tettek: „A Szentlélek és mi úgy
döntöttünk…” Ez egy példa az általuk végzett megkülönböztetésre. Minden
változtatást így hajtsatok végre, a Szentlélekkel. Tehát: megkülönböztetés,
imádság és a helyzetek konkrét megvizsgálása. A törvénykönyv szempontjából
pedig nincs probléma, az egy segédeszköz.
Ami a
fiatalok végleges elköteleződését illeti: az „ideiglenesség kultúrájában”
élünk. Egy püspök mesélte nekem, hogy odament hozzá egy egyetemista fiatal, aki
befejezte tanulmányait, 23-24 éves lehetett, és azt mondta neki: „Szeretnék pap
lenni, de csak tíz évre.” Ez az ideiglenesség kultúrája. A házasságkötésnél is
így van: „Feleségül veszlek, amíg tart a szerelem, aztán pedig viszlát!” De ez
egy hedonista értelemben, a mai kultúra értelmében vett szerelem. Nyilvánvaló,
hogy ezek a házasságok semmisek, nem érvényesek. Aki így köt házasságot, nincs
tudatában annak, hogy az elköteleződés örökre szól. A házasságkötésnél ez a
helyzet. Olvassátok el, mit mond erről a kérdéskörről az Amoris laetitia
apostoli buzdítás, ott van az első fejezetekben, és olvassátok el, hogyan kell
felkészülni a házasságra. Azt mondta nekem valaki: „Én ezt nem értem: ahhoz,
hogy valaki pap lehessen, mintegy nyolc évet kell tanulnia, készülnie. Aztán
pedig, ha nem tetszik a dolog, vagy ha beleszeretsz egy szép lányba, az egyház
megengedi neked: menj, házasodj meg, kezdj új életet. Ahhoz pedig, hogy valaki
házasságot kössön – ami egy egész életre szól, egész életen át tart – a
felkészülés sok egyházmegyében három-négy előadásból áll…” Ezt így nem szabad
csinálni! Hogyan írhatja alá egy plébános a tanúsítványt, hogy ezek
felkészültek a házasságra, ezzel az ideiglenesség kultúrájával, pusztán négy
magyarázattal? Ez nagyon súlyos probléma! A megszentelt életben engem mindig
szíven ütött – pozitív értelemben – Páli Szent Vincének a felismerése: ő látta,
hogy az irgalmas nővéreknek olyan kemény munkát kell végezniük, olyan
„veszélyeset”, épp a frontvonalon, hogy minden évben meg kell újítaniuk
fogadalmaikat. Csak egy évre. Ezt saját karizmájuknak megfelelően rendelte így,
nem az ideiglenesség kultúrája miatt: hogy szabadságot biztosítson. Azt hiszem,
a megszentelt életben az ideiglenes fogadalmak megkönnyítik a helyzetet. Nem
tudom, ti majd látjátok, de én inkább talán amellett lennék, hogy egy kicsit
meghosszabbítsák az ideiglenes fogadalmi időszakot az ideiglenesség kultúrája
miatt, amelyben a mai fiatalok élnek; meghosszabbítani a jegyesi időszakot a
házasságkötés előtt! Ez fontos.
[Most
a pápa a kérdésnek egy olyan részére válaszol, amelyet nem olvastak fel, de
korábban írásban odaadtak neki.]
A pénz
kérdése a helyi egyházakban. A pénz problémája nagyon súlyos probléma mind a
megszentelt életben, mind egy egyházmegye életében. Sosem szabad elfelejtenünk,
hogy az ördög a „zsebeinken keresztül” hatol be: a püspök zsebein keresztül, a
szerzetesi közösség zsebein keresztül. Ez érinti a szegénység problémáját,
beszélek majd róla később. De a pénzsóvárság az első lépcsőfok egy
egyházközség, egy egyházmegye, egy szerzetesrend romlása felé, az első
lépcsőfok. Úgy látom, ide tartozik a szentségekért való fizetés. Nézzétek, ha
valaki ezt kéri tőletek, jelentsétek fel! Az üdvösség ingyenes. Isten
ingyenesen küldött el minket; az üdvösség olyan, mint egy „ingyenes tékozlás”.
Nincs fizetésért adott üdvösség, nincsenek fizetéshez kötött szentségek!
Világos ez? Én ismerek, láttam életemben romlottságot ezen a téren. Emlékszem
egy esetre, frissen kinevezett püspökként enyém volt Buenos Aires legszegényebb
városrésze: négy esperesi kerületre volt osztva. Ott nagyon sok migráns volt,
amerikai országokból, és az történt, hogy amikor jöttek házasságot kötni, a
plébánosok azt mondták: „Ezeknek az embereknek nincs keresztlevele.” És amikor
kérték, hogy küldjék el nekik az országukból, azt válaszolták nekik: „Rendben,
de küldj előbb száz dollárt – emlékszem egy konkrét esetre –, aztán már küldöm
is.” Beszéltem a bíborossal, a bíboros beszélt az adott hely püspökével… De
időközben az emberek keresztlevél nélkül is megházasodhattak, a szülők vagy a
keresztszülők esküjével. Ez tehát a fizetés, nemcsak a szentségekért, de az
igazolásokért is. Emlékszem, hogy egyszer Buenos Airesben egy házasodni készülő
fiatal elment a plébániára engedélyt kérni, hogy egy másik plébánián legyen az
esküvője: egyszerű a dolog. Azt mondta neki a titkárnő: „Rendben, jöjjön vissza
holnap, addigra kész lesz, és ennyibe fog kerülni”; és egy szép nagy összeget
mondott. Pedig ez csak egy szolgálat lenne: megállapítani az adatokat és
kitölteni a nyomtatványt. Ez a fiatalember – kiváló ügyvéd, nagyon buzgó,
nagyon jó katolikus – eljött hozzám: „Most mit tegyek?” „Menj el holnap, és
mondd neki, hogy elküldted az utalványt az érseknek, és hogy az érsek odaadja
majd neki az utalványt.” A pénzkereskedelem.
De itt
egy súlyos problémát érintünk, ez pedig a szegénység problémája. Mondok nektek
valamit: amikor egy szerzetesintézmény – és ez érvényes más helyzetekre is –,
de amikor egy szerzetesintézmény úgy érzi, halálán van, úgy érzi, nincs
képessége új elemek vonzására, úgy érzi, talán véget ért az idő, amelyre az Úr
kiválasztotta azt a szerzetesi kongregációt, a kísértés a kapzsiság. Miért?
Mert azt gondolják: „Legalább legyen pénzünk öregkorunkra.” Ez súlyos! És
milyen megoldást nyújt az egyház? Egyesüljenek a hasonló karizmával rendelkező
szerzetesintézmények, és haladjanak tovább. De a pénz, a pénz sosem nyújt
megoldást a lelki problémákra. A pénz szükséges segítség [az élethez], de csak
bizonyos mértékig. Szent Ignác azt mondta a szegénységről, hogy az a
szerzetesélet „anyja” és „fala”. Anyaként segít felnőni nekünk a
szerzeteséletben, és őrzi a szerzeteséletet. És elkezdődik a hanyatlás, amikor
hiányzik a szegénység. Emlékszem, egy másik egyházmegyében, amikor a nővérek
egy nagyon jó nevű iskolájának fel kellett újítania a nővérek házát, mert már
régi volt, ráfért a felújítás; és nagyon szép munkát végeztek. Nagyon szép
munkát végeztek. De azokban az időkben – nagyjából a '93-as, '94-es évekről
beszélek – azt mondták: „Mindent a legkényelmesebbre csináljunk, minden
szobához saját fürdőszobát, legyen minden, televízió is…” Abban az iskolában,
mely olyan jó nevű volt, délután kettő és négy között egyetlen nővért sem
találtál az iskolában: mindegyik a szobájában nézte a teleregényt! Mert
hiányzott a szegénység, és ez kényelmes életre, képzelgésekre vezet téged… Ez
csak egy példa, talán az egyetlen a világon, csak hogy megértsük a túlzott
kényelemnek, a szegénység vagy bizonyos egyszerű életmód hiányának a veszélyét.
[A
kérdésnek egy másik, csak írásban átadott része]
„A
szerzetesnők nem kapnak fizetést a szolgálatért, amelyet végeznek, ahogyan a
papok kapnak. Hogyan mutathatnánk meg létünk vonzó oldalát? Hogyan tudnánk
előteremteni a küldetésünk teljesítéséhez szükséges anyagi eszközöket?”
Ferenc
pápa
Két
dolgot mondok nektek: nézzétek meg a karizmátokat, a karizmátokon belül pedig –
mindenkinek megvan a sajátja – azt, hogy mi a helye a szegénységnek, mert
vannak olyan szerzetesi kongregációk, amelyek nagyon-nagyon szigorú
szegénységet követelnek meg, mások nem annyira, és mindkettőt jóváhagyta az
egyház. Törekedjetek a szegénységre a karizmátok szerint. Aztán: a
megtakarítások. Okos dolog, ha van megtakarított pénzünk; okos dolog, ha jó a
gazdálkodásunk, esetleg egy kis befektetéssel, az okos dolog: a növendékházak
számára, a szegény intézmények működtetésére, szegényeknek nyitott iskolák
fenntartására, apostoli munkák végzésére… Alapítvány saját kongregációnknak:
ezt meg kell csinálni. Ahogyan a gazdagság árthat a hivatásnak, és tönkreteheti
azt, a nyomor ugyanúgy. Ha a szegénység nyomorrá süllyed, az is árt. Szükség
van a közösség spirituális okosságára a közös megkülönböztetésben: a
vagyonkezelő (ökonómus) tájékoztat, mindenki elmondja a véleményét, az túl sok,
az nem túl sok… Az az anyai okosság! De kérlek titeket, ne engedjétek, hogy a
kongregáció barátai becsapjanak titeket, akik aztán „megkopasztanak” és
mindenetekből kiforgatnak titeket. Láttam sok olyan közösséget, nővérekét, vagy
mások mesélték nekem, akik mindent elveszítettek, mert megbíztak egy bizonyos
emberben, aki a „kongregáció nagy barátja” volt. Nagyon sok ravasz, álnok ember
van! Akkor vagytok okosak, ha sosem csak egy emberrel tárgyaltok: amikor
szükségetek van rá, kérdezzetek meg több embert, különbözőket. A javak kezelése
nagyon nagy felelősséggel jár, nagyon naggyal, a megszentelt életben. Ha nincs
elég pénzetek a megélhetéshez, szóljatok a püspöknek. Mondjátok Istennek:
„Kenyerünket add meg nekünk ma”, az igazi kenyeret! De beszéljetek a püspökkel,
a legfőbb elöljáróval, a Szerzetesi Kongregációval! A szükségesnek meg kell
lennie, mert a szerzetesélet a szegénység útja, de nem öngyilkosság! Ez az
egészséges okosság. Világos ez?
Azután
ahol nézeteltérés alakul ki a tekintetben, amit a helyi egyházak kérnek
tőletek, imádkozni kell, megkülönböztetést végezni, és amikor kell, bátran
nemet kell mondani, amikor pedig kell, nagylelkűen igent mondani. De ugye
látjátok mennyire szükséges a megkülönböztetés minden esetben?!
Kérdés
(folytatás)
„Amikor
szolgálatunkat végezzük, szolidaritásban a szegényekkel és a kirekesztettekkel,
gyakran tévesen szociális aktivistáknak tartanak minket, vagy mintha politikai
állásfoglalást fejeznénk ki. Néhány egyházi elöljáró negatívan tekint
szolgálatunkra, azt hangsúlyozza, hogy sokkal inkább misztikus életformára
kellene összpontosítanunk. Ilyen körülmények között hogyan tudjuk megélni
prófétai hivatásunkat…?”
Válasz
(folytatás)
Igen.
Valamennyi szerzetesnőnek, valamennyi megszentelt nőnek misztikusan kell élnie,
mert jegyességre szól a hivatásotok, az anyaság a hivatásotok, az a
hivatásotok, hogy az anyaegyház és az anya-Mária helyén álljatok. Ám azok, akik
ezt mondják nektek, azt gondolják, hogy misztikusnak lenni azt jelenti, hogy
múmiák vagytok, befelé fordulva imádkoztok… Nem, nem! Imádkozni és dolgozni a
saját karizmátok szerint kell! És amikor a karizma arra indít, hogy a
menekültekkel, a szegényekkel légy, akkor azt kell tenned, és azt mondják majd,
hogy „kommunista” vagy: ez a legkevesebb, amit mondanak. De azt kell tenned!
Mert a karizma erre indít téged. Emlékszem egy nővérre Argentínában:
kongregációjának tartományfőnöke volt. Derék nő, még ma is dolgozik… körülbelül
velem egykorú, igen. A gyermekkereskedők, az emberkereskedők ellen dolgozik.
Emlékszem, a katonai kormány alatt Argentínában börtönbe akarták zárni, nyomást
gyakoroltak az érsekre, nyomást gyakoroltak a tartományfőnökére, mielőtt ő maga
lett tartományfőnök, „mert ez a nő kommunista”. Ez a nő megmentett rengeteg
lányt, rengeteg lányt! Igen, a kereszt! Jézusról mit mondtak? Hogy ő Belzebul,
hogy Belzebul hatalmával rendelkezik. A rágalom, legyetek rá felkészülve! Ha
jót tesztek, imádsággal, Isten színe előtt, felvállalva karizmátok minden
következményét, és haladtok előre, készüljetek fel a befeketítésre, a
rágalmazásra, mert az Úr ezt az utat választotta önmaga számára! Nekünk,
püspököknek pedig védelmeznünk kell ezeket a nőket, az egyház ikonjait, amikor
nehéz dolgokat csinálnak, és megrágalmazzák őket, üldözik őket. A
boldogmondások közül az utolsó az üldöztetésről szól. Az Úr azt mondta nekünk:
„Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek titeket”, és az összes
hasonló dolgot. Itt azonban a veszély az lehet: „Én járom a magam útját” – nem,
nem: te érzed ezt, üldöznek téged: akkor beszélj! A közösségeddel, az
elöljáróddal, beszélj mindenkivel, kérj tanácsot, végezz megkülönböztetést: még
egyszer jön a beszéd. És ezt a szerzetesnőt, akiről az előbb beszéltem, egyszer
sírva találtam. Azt mondta: „Nézd a levelet, amelyet Rómából kaptam – nem
mondom meg, pontosan honnan –: mit kell tennem?” – „Az egyház leánya vagy?”
– „Igen!” – „Akarsz engedelmeskedni az egyháznak?” – „Igen!” – „Válaszold,
hogy engedelmes leszel az egyházhoz, azután menj az elöljáródhoz, menj a
közösségedhez, menj a püspöködhöz – aki én voltam –, és az egyház megmondja
neked, mit kell tenned. De nem egy levél, amely 12 ezer km távolságból
érkezik.” Mert oda a nővér ellenségeinek egyik barátja írt, megrágalmazta.
Bátran tehát, de alázattal, megkülönböztetéssel, imádsággal, párbeszéddel!
Befejezés
„Egy
bátorító szót nekünk vezetőknek, akik a nap hevét viseljük!”
Ferenc
pápa
Tartsatok
egy kis szünetet is! A pihenés, mert sok betegség abból származik, hogy
hiányzik az egészséges pihenés, pihenés családi körben… Ez fontos, hogy el
tudjátok viselni a nap hevét!
Megemlítitek
itt az öreg és beteg nővéreket is. Ezek a nővérek jelentik az intézmény
emlékezetét, ezek a nővérek azok, akik vetettek, akik dolgoztak, és most bénák
vagy súlyos betegek, vagy háttérben lévők. Ezek a nővérek imádkoznak az
intézményért. Ez rendkívül fontos, hogy érezzék, ők részt vesznek az
intézményért végzett imában. Ezeknek a nővéreknek gazdag tapasztalata is van:
kinek több, kinek kevesebb. Hallgassátok meg őket! Keressétek fel őket:
„Mondja, nővér, Ön mit gondol erről és erről?” Érezzék, hogy megkérdezik őket,
és bölcsességükből jó tanács fakad majd. Ebben biztosak lehettek!
Ez az
tehát, amit úgy éreztem, el kell mondanom nektek. Tudom, hogy mindig ismétlem
magam, és ugyanazokat a dolgokat mondom, de az élet ilyen… Szívesen hallgatom
meg a kérdéseket, mert elgondolkodtatnak, és úgy érzem magam, mintha kapus
lennék, aki ott áll a kapuban, és várja, hová érkezik a labda… Ez jó, és ezt
tegyétek ti is a párbeszéd során.
Azokat
a dolgokat, amiket ígértem, meg fogom tenni. Imádkozzatok értem, én pedig imádkozom
értetek! És haladjunk tovább! Életünk az Úré, az egyházé és az embereké, akik
sokat szenvednek, és rászorulnak az Atya simogatására, rajtatok keresztül!
Köszönöm!
Javaslok
nektek valamit: fejezzük be [együttlétünket] anyánkkal, Máriával! Mindenki a
saját nyelvén imádkozza el az üdvözlégyet. Én spanyolul mondom el.
Üdvöz
légy, Mária…
[Áldás]
Imádkozzatok értem, hogy jól tudjam szolgálni az egyházat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése