Ferenc pápa: Aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe!
A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló jézusi példabeszéd alapján (Lk 16,19–31) a szegénység és az irgalmasság kapcsolatáról elmélkedett a Szentatya május 18-i katekézisében, melyet teljes terjedelmében közlünk.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma a
dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédnél szeretnék elidőzni
veletek. Úgy tűnik, ennek a két embernek az élete párhuzamos vágányon fut:
életkörülményeik ellentétben állnak egymással, semmi sem kapcsolja őket össze.
A gazdag ember házának kapuja mindig zárva van a szegény előtt, aki ott fekszik
kívül, próbál enni valamit a gazdag asztaláról lekerülő maradékból. Ez pompás
ruhákat visel, míg Lázárt fekélyek fedik; a gazdag mindennap fényűzően
lakmározik, míg Lázár éhen hal. Egyedül a kutyák veszik gondjaikba, és
nyalogatják sebeit. Ez a jelenet az Emberfia kemény szemrehányására emlékeztet
minket, melyet az utolsó ítéletkor mond: „Éheztem, és nem adtatok ennem,
szomjaztam, és nem adtatok innom […], mezítelen voltam, és nem öltöztettetek
föl” (Mt 25,42–43). Lázár jól képviseli minden idők szegényeinek csendes
kiáltását, valamint a világ ellentmondásosságát, amelyben mérhetetlen vagyon és
erőforrás van kevesek kezében.
Jézus
elmondja, hogy egy napon az a gazdag meghalt: a szegények és a gazdagok is
meghalnak, ugyanaz a sorsuk, mint mindannyiunknak, senki sem kivétel. És akkor
az az ember Ábrahámhoz fordult, könyörögni kezdett, „atyám”-nak szólította (Lk
16,24.27). Azt bizonygatja, hogy az ő fia, vagyis Isten népéhez tartozik.
Életében viszont egyáltalán nem törődött Istennel, magát tartotta a világ
középpontjának, a fényűzés és pazarlás világába zárkózott. Azzal, hogy kizárta
Lázárt, egyáltalán nem számolt Istennel, sem az ő törvényével. Aki nem vesz
tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe! Ezt jól meg kell jegyeznünk:
aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe. A példabeszédnek
van egy érdekessége, amelyre érdemes felfigyelnünk: a gazdagnak nincs neve,
hanem csak egy jelzője: „a gazdag”, míg a szegény nevét ötször is ismétli a
szöveg, a Lázár név pedig azt jelenti, hogy „Isten megsegít”. A kapu előtt
fekvő Lázár élő figyelmeztetés a gazdagnak, hogy emlékezzen Istenre, de a
gazdag figyelmen kívül hagyja ezt a figyelmeztetést. Ezért nem vagyona miatt
ítéltetik el, hanem mert képtelen volt együttérezni Lázárral és segítségére
sietni.
A
példabeszéd második felében Lázárt és a gazdagot már haláluk után látjuk (Lk
16,22–31). A túlvilágon a helyzet ellenkezőjére fordul: a szegény Lázárt az
angyalok az égbe viszik Ábrahámhoz, a gazdag viszont gyötrelmek közé zuhan.
Akkor a gazdag „feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt”.
Mintha először látná Lázárt, szavai azonban elárulják: „Atyám, Ábrahám – mondja
–, könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse
nyelvemet, mert iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.” Most a gazdag
felismeri Lázárt, és a segítségét kéri, míg életében úgy tett, mintha nem
látná. (Milyen sokszor előfordul, hogy az emberek úgy tesznek, mintha nem
látnák a szegényeket! Számukra a szegények nem léteznek!) Korábban még
asztalának maradékát is megtagadta tőle, most pedig azt szeretné, ha vinne neki
inni. Azt hiszi, hogy még jogot formálhat előző társadalmi helyzetére. Ábrahám
kijelenti, hogy lehetetlen teljesíteni a kérését, és ő maga adja meg az egész
elbeszélés nyitját: elmagyarázza, hogy a túlvilágon jó és rossz sorsban
aszerint részesül az ember, hogy az kárpótlást adjon a földi
igazságtalanságért, a kapu pedig, mely az életben elválasztotta a gazdagot a
szegénytől, áthidalhatatlan szakadékká vált. Amíg Lázár ott volt a háza alatt,
a gazdag számára megvolt az üdvösség lehetősége, kitárhatta kapuját, segíthette
Lázárt, de most, hogy mindketten meghaltak, a helyzet helyrehozhatatlanná vált.
Bár
közvetlenül sosem hívják perbe Istent, a példabeszéd világosan figyelmeztet:
Isten hozzánk való irgalmassága hozzá van kötve ahhoz, hogy mi irgalmasak
vagyunk-e felebarátainkhoz; amikor ez utóbbi hiányzik, az előbbi sem talál utat
zárt szívünkbe, nem tud belépni oda. Ha nem nyitom ki szívem kapuját a szegény
előtt, az a kapu zárva marad. Isten előtt is. És ez szörnyű!
Ezen a ponton a gazdag a testvéreire gondol, akiket az a veszély
fenyeget, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, és kéri, hogy Lázár visszamehessen a
világba figyelmeztetni őket. Ábrahám azonban visszavág: „Ott van nekik Mózes és
a próféták, hallgassanak rájuk!” Ahhoz, hogy megtérjünk, nem csodás eseményekre
kell várnunk, hanem meg kell nyitnunk szívünket Isten szava előtt, amely arra
hív, hogy szeressük Istent és felebarátainkat. Isten szava képes életre kelteni
az érzéketlen szívet és meggyógyítani annak vakságát. A gazdag ismerte Isten
szavát, de nem engedte behatolni szívébe, nem hallotta meg, és ezért képtelen
volt kinyitni a szemét, részvétet érezni a szegény iránt. Semmilyen hírnök,
semmilyen üzenet nem helyettesítheti a szegényeket, akikkel utunkon
találkozunk, mert bennük maga Jézus jön felénk: „Mindazt, amit egynek tettetek
e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” – mondja Jézus (Mt 25,40). Így a
sorsok felborításában, melyet a példázat bemutat, ott rejtőzik üdvösségünk
titka, amelyben Krisztus a szegénységet az irgalmassághoz kapcsolja. Kedves
testvéreim, amikor hallgatjuk ezt az evangéliumot, mindannyian, együtt a
szegényekkel, elénekelhetjük Máriával: „Leborította a hatalmasokat trónjaikról,
a kicsinyeket pedig felemelte; az éhezőket betöltötte javaival, a gazdagokat
pedig üres kézzel küldte el” (Lk 1,52–53).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése