Ferenc pápa: Az egyház nem piszkos pénzt akar, hanem Isten előtt nyitott szívet!
Az irgalmasság és a „fenyítés” kapcsolatáról elmélkedett a Szentatya március 2-án, szerdán az általános kihallgatás keretében. A megpróbáltatásoknak, a bűneink miatti szenvedéseknek is arra kell késztetniük minket, hogy Istenhez, a mi irgalmas Atyánkhoz forduljunk – fogalmazott a pápa.
Ferenc
pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Amikor
Isten irgalmasságáról beszéltünk, többször felidéztük a családapa alakját, aki
szereti gyermekeit, segíti őket, gondjukat viseli és megbocsát nekik. Mint apa
neveli őket, megfeddi, ha hibáznak, elősegíti fejlődésüket a jóban.
Így
mutatja be Istent Izajás próféta könyvének első fejezete, ahol az Úr
szeretetteljes, ugyanakkor odafigyelő és szigorú apaként fordul Izraelhez,
hűtlenséggel és romlottsággal vádolja, hogy visszavezesse az igazságosság
útjára. Így kezdődik a szöveg: „Halljátok, egek, és figyelj füleddel, föld,
mert az Úr szól: »Fiakat neveltem, és felmagasztaltam, ők azonban elpártoltak
tőlem. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban
nem ismer engem, népem nem ért meg«” (Iz 1,2–3).
Prófétája
által Isten a csalódott apa keserűségével szól a néphez: felnevelte gyermekeit,
ők viszont fellázadtak ellene. Még az állatok is hűségesek gazdájukhoz,
felismerik a nekik táplálékot adó kezet; a nép ellenben nem ismeri többé
Istent, nem akar többé érteni. Isten – bár sebet kapott – engedi, hogy a
szeretet szóljon belőle, és megpróbálja elfajzott gyermekei lelkiismeretét
megszólítani, hogy beismerjék hibájukat, és engedjék magukat újra szeretni. Ez
az, amit Isten tesz! Hozzánk jön, hogy engedjük szeretni magunkat általa, a mi
Istenünk által!
Megromlott
a szülő–gyermek kapcsolat, amelyre gyakran hivatkoznak a próféták, amikor Isten
és az ő népe közötti szövetségről beszélnek. A szülők nevelői feladata arra irányul,
hogy segítsék gyermekeiket növekedni a szabadságban, hogy felelősséget tudjanak
vállalni tetteikért, képesek legyenek jót tenni önmagukkal és másokkal. A bűn
miatt azonban a szabadság függetlenség követelésévé válik, a gőg
szembeszálláshoz és ahhoz az illúzióhoz vezet, hogy elegek vagyunk önmagunknak.
Emiatt
figyelmezteti tehát Isten az ő népét: „Elvétettétek az utat!” Szeretettel és
keserűen mondja: az „én” népem. Isten sosem tagad meg minket, mi az ő népe
vagyunk, még ha én vagyok a legrosszabb is a férfiak között, ha én vagyok a
legrosszabb is a nők között, ha mi vagyunk a legrosszabb is a népek között, az
ő gyermekei vagyunk. Ilyen az Isten: soha, de soha nem tagad meg minket! Mindig
azt mondja: „Gyermekem, gyere!” Ilyen a mi Atyánk szeretete, ilyen az Isten
irgalma! Az, hogy ilyen Atyánk van, reménnyel és bizalommal tölt el minket. Ezt
a hozzá való tartozásunkat bizalommal és engedelmességgel kellene megélnünk,
annak tudatában, hogy minden az Atya szeretetéből érkező ajándék! Ezzel szemben
felüti fejét a hiúság, a gőg és a hamis istenek imádata!
Ezért
a próféta nyíltan, szigorú szavakkal fordul a néphez, hogy segítse megérteni
bűnének súlyát: Jaj, vétkes nemzet, […] romlott fiak! Elhagyták az Urat,
meggyalázták Izrael Szentjét, hátat fordítottak neki” (Iz 1,4).
A bűnt
szenvedés követi, melynek következményeit az egész ország megszenvedi,
letarolják, kietlen pusztává válik, és Sion, vagyis Jeruzsálem is lakhatatlan
lesz. Ahol visszautasítják Istent, az ő atyai voltát, ott nem lehet többé élni,
a lét gyökértelenné válik, minden romlottnak, lepusztultnak tűnik. De még ezt a
fájdalmas időszakot is az üdvösség távlatában kell nézni. A megpróbáltatás
azért adatik, hogy a nép megtapasztalhassa az Istent elhagyók keserűségét, és
szembesülhessen a halál választásának lesújtó ürességével. Az önmagunk
elpusztítása melletti döntés elkerülhetetlen következménye a szenvedés,
amelynek gondolkodásra kell késztetnie a bűnös embert, hogy megnyíljon a
megtérésre és a megbocsátás előtt.
Ez
Isten irgalmasságának útja: Isten nem bűneink szerint bánik velünk (vö. Zsolt
103,10). Így érthető, hogy Isten megbocsát népének, kegyelmet gyakorol, és nem
pusztít el mindent, hanem mindig nyitva hagyja a remény kapuját. Az üdvösség
megkívánja annak eldöntését, hogy hallgatunk Istenre, és engedjük, hogy
megtérítsen minket, ugyanakkor az mindig ingyenes ajándék marad.
Irgalmasságában az Úr tehát rámutat egy útra, amely nem a rituális áldozatok,
hanem az igazságosság útja. Az emberek istentiszteletét nem azért kritizálja,
mert az önmagában haszontalan, hanem mert a megtérést nem kifejezni, hanem
helyettesíteni akarja, és így saját megigazulásunkra való törekvéssé válik, azt
a hamis meggyőződést ülteti belénk, hogy az áldozatbemutatások üdvözítenek, és
nem az irgalmas Isten, aki megbocsátja a bűnöket. Hogy jól értsük: ha valaki
beteg, elmegy az orvoshoz, amikor valaki bűnösnek érzi magát, az Úrhoz fordul.
De ha orvos helyett kuruzslót keres, nem fog meggyógyulni. Hányszor előfordul,
hogy nem az Úrhoz megyünk, hanem téves utat választunk, nem nála keressük a
megigazulást, az igazságot, a békét. Izajás próféta azt mondja, hogy Isten nem
leli kedvét borjak és bárányok vérében (Iz 1,11), még kevésbé, ha olyan kéz
ajánlja fel, melyhez a testvér vére tapad (Iz 1,15). Eszembe jut az egyház
néhány jótevője, akik hozzák adományukat: „Fogja, ezt az adományt az egyháznak
hoztam” – igen ám, de rengeteg kizsákmányolt, sanyargatott, alulfizetett
munkával rabszolgasorban tartott ember vérének árán! Azt mondom az ilyeneknek:
„Légy szíves, vidd el innét a csekkedet, és égesd el!” Isten népének, vagyis az
egyháznak nincs szüksége piszkos pénzre, hanem Isten irgalmassága előtt
megnyitott szívre van szüksége. Istenhez tiszta kézzel kell közeledni, el kell
kerülni a rosszat, és meg kell tenni, ami jó és igazságos. Milyen szépen fejezi
be a próféta: „Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót
tenni! Keressétek az igazságosságot, siessetek segítségére az elnyomottnak,
szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!” (Iz 1,16–17).
Gondoljatok
arra a sok menekültre, akik partra szállnak Európában, és nem tudnak hova
menni!
Akkor,
mondja az Úr, a bűnök, még ha skarlátvörösek is, fehérek lesznek, mint a hó, és
ragyogó tiszták, mint a gyapjú, a nép pedig jóllakhat a föld javából, és békében
élhet (Iz 1,19).
Ez a csodája Isten megbocsátásának! A megbocsátásnak, amelyet Isten mint
Atya akar adni népének. Isten mindenkinek felkínálja irgalmasságát, és a
prófétának ezek a szavai ma is, mindannyiunkra érvényesek, hiszen arra kaptunk
meghívást, hogy Isten gyermekeiként éljünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése