Hívom a családokat 2016 februárjában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Képzeld
– mondta barátnőjének egy idős asszony –, a napokban felkeresett egy
szakdolgozatát író főiskolás. Arról faggatott, hogy én – akit tizenévesen
szüleivel együtt kitelepítettek, aki így nem járhatott középiskolába sem,
akinek nem egyengette senki és semmi az útját, sőt – hogyan gondolok
vissza most, túl a nyolcvanon fiatalságomra, aktív életemre. Elmondtam, hogy
milyen öröm volt a többi kitelepített fiatallal együtt a szabadidőnkben olyan
dolgokról beszélgetni, amit mások a gimnáziumban megtanulhattak. Eldicsekedtem,
hogy idős és betegeskedő szüleimet én tartottam el azzal, hogy többletmunkát
vállaltam a faluban. Amikor meg visszakerültem a városba, és csak kazánfűtő
lehettem egy szociális otthonban, akkor napközben sok szabadidőm jutott a jó
meleg kazánházban, hogy levelezőként készüljek az érettségire. A főiskolás
jegyezgetett, alig-alig kérdezett valamit, aztán egyszer csak kifakadt: „Ne
tessék haragudni, de ezzel én nem tudok mit kezdeni. Engem az érdekelne, hogy
milyen szörnyűségeken tetszett átmenni, hogy milyen gonoszságokkal találkozott.
Arról beszéljen, hogy milyen sokat kellett szenvednie, hogy mi mindenről maradt
le, hogy hogyan szorították mindenütt a háttérbe!” „Tudja – válaszolt az idős
asszony –, nekem boldog életem volt, sokat kellett küzdenem, de ez szép és jó
volt, nem szenvedés, mindig tudtam, hogy küzdés nélkül siker sincs.”
A
közgondolkozás azt tartja, hogy az ember akkor lehet boldog, ha igényei és
vágyai maradandóan teljesülnek. Mivel az emberi törekvések nagyon szerteágazók,
a boldogság tartalmi megnevezése is sokféle lehet. Kant szerint az ember
valójában soha nem tudja egyértelműen megmondani, hogy mit óhajt és mit akar.
Aquinói Szent Tamás viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a boldogság olyan
valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen az azonos akaratának
teljesülésével. Másrészt mivel a boldogságot véges, földi lehetőségeink között
keressük, de teljességét földi életünkben meg nem tapasztalhatjuk, mindig csak
úgy lebeg előttünk mint eszmény. Isten az embert szeretetre, életre és
boldogságra, és nem szenvedésre és halálra teremtette. A halál és a gyűlölet a
bűn következménye. Isten azonban a bűn miatt nem vonja vissza minden embert üdvözíteni
akaró tervét, hanem megváltást ígér. A földi élet megmarad ugyan a
megpróbáltatások, a döntések és a küzdelmek idejének, de az ember végső célja
az, hogy örökre részesedjék Isten életében, s benne megtalálja teljességét és
nyugalmát. „Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására
bízta: adta még ezen felül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a
parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely
előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd
ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami
kedvére van.” (Sir 15,14–18)
Idézzetek fel olyan eseteket saját életetekből, amelyekben nehéz volt
minden szempontot mérlegelve döntenetek! Mi segített a helyes döntés
meghozatalában?
Az
ember földi élete a családban kezdődik, ott fejlődik, alakul, érik. „A gyermek
számára életbe vágóan fontos, hogy első életéveiben a feltétlen elfogadás és a
szerető gondoskodás légköre vegye körül. Ennek elsődleges helye a harmonikus
családi otthon. A család Aquinói Szent Tamás kifejezésével – és a modern
embertudományok szerint is – „szellemi-lelki anyaméh” a gyermek számára: éppen
annyira nélkülözhetetlen egyénisége kibontakozásához, mint ahogyan a magzati
állapot a test kifejlődéséhez. Ahhoz, hogy az ember személyisége kialakuljon,
szeretetre, »lélektől lélekig« ható párbeszédre és érzelmi kötődésre van
szüksége. Megszületése után a csecsemő befogadja a reá sugárzó szeretetet, és
annak légkörében nő fel: kapcsolatokat épít ki a körülötte élő, vele foglalkozó
emberekkel, elsősorban szüleivel, testvéreivel, rokonaival. Idővel azonban el
kell jutnia e szeretet viszonzásáig, sőt a másokra figyelő, róluk gondoskodó
szeretethez is.” (A boldogabb családokért, a Magyar Katolikus Püspöki
Kar körlevele, 1999.)
Hol húzódik az igénytelenség szabadsága (a szabadosság) és az
igényesség szabadsága közötti határvonal?
A
család az a hely, ahol az ember megtanulja nemcsak megkülönböztetni a jót a
rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a csúftól és a szentet a profántól,
hanem az ezek közötti döntést is. „Az ember azonban csak szabadon fordulhat a
jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik;
méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik mint kötetlenséget, hogy
mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság
azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis szándékosan hagyta
az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse a
Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog
tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad
választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belső indítás és
irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E
méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a
jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig
hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett
emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.” (Gaudium
et spes, 17.) Ahhoz, hogy szeretni tudjuk a jót és tartózkodni tudjunk a
rossztól, állandóan kérnünk kell a világosság és az erő e kegyelmét, élnünk
kell a szentségekkel, együtt kell működnünk a Szentlélekkel, és követnünk kell
hívásait. Ezért olyan fontos, hogy a család már a bölcsőben megalapozza a
gyermek hitét, lefektesse azokat az alapokat, amelyekre építve élete részévé
tud válni a kegyelem.
Az
ember saját magát mint személyt éli meg, teljességéhez hozzátartoznak én-te
kapcsolatai, a kölcsönös szeretet is. Szeretni is csak szabadon lehet, az igazi
szabadság pedig az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Ebben az
értelemben mondható, hogy a felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan
a másik ember önmagára vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását
jelenti. Harmonikus életünk, boldogságunk egyik legfontosabb feltétele, hogy
szeretünk és szerethetők vagyunk.
Modern világunkban az élet egyre több kötöttséggel jár, sokszor úgy
érezzük, hogy hiába tudjuk, mi a jó, kénytelenek vagyunk a kevésbé jót
választani. Hogyan lehet az ilyen helyzeteken úrrá lenni? Milyen segítséget
nyújthat a közösség?
Könnyen
beszélsz – szólalt meg elgondolkozva az idős asszony barátnője –, mert veled,
akárhova kerültél, mindenütt azonnal mindenki barátságos volt, kollégáid,
főnökeid szerettek, megbecsültek, jó házasságban éltél, a gyerekeid, unokáid
pedig most is szeretettel vesznek körül. Így könnyű azt mondani, hogy „boldog
életed volt”. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az én szerencsém ott
kezdődött – hangzott a válasz –, hogy a szüleim nagyon szerették egymást, az
otthonunk szeretetteli légkörű volt. Úgy neveltek, hogy mindenkit tiszteljek,
becsüljek, még akkor is, ha nem barátságos velem. Anyám mindig azt mondta, ha
valaki goromba veled, te ne legyél vele az, nehogy oka legyen veled gorombán
bánni. Voltak az életemben nehéz időszakok is, de sohasem keseredtem el, mert
bíztam Istenben. Tudtam, hogy szeret, hát hogyne szerettem volna Őt én is, és
ez a tudat boldog örömmel töltött el. Most boldogan gondolok vissza ezekre az
időkre, küzdelmesek voltak, de szépek. Azt mondtam annak a szakdolgozatát író
főiskolásnak is, hogy ne azon fáradjon, hogy a rosszat, a keserű és fájdalmas
eseményeket dokumentálja, abból kevesen fognak okulni. Inkább keresse azt, hogy
mi segítette hozzá az embereket ahhoz, hogy nehéz helyzetekben igazi sikereket
érjenek el. Hogyan lehetett kedvezőtlen körülmények között boldog családokat
alapítani? Egyáltalán: mi a boldog élet titka? Az én tapasztalatom az, hogy a
boldogság belülről forrásozik, és ha ez a forrás bő vizű, akkor a külső
körülmények nem tudják elnyomni.
Bíró
László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése