Imahét 2016 - Nyolcadik nap
EGYSÉGÉRT
ÉGŐ SZÍVEK
Iz.
52,7-9 Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át!
Békességet hirdet, örömhírt hoz.
Zsoltár
30 Te gyászomat örömre fordítottad.
Kol
1,27-29 - Milyen gazdag e titok dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az,
hogy Krisztus közöttetek van.
Lk 24,13-36 Mózestől, meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta
nekik mindazt, ami az írásokban róla szólt.„Azok elmondták: Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak! Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértörésben”(Lk 24,34-35) Az emmauszi történet befejező szakasza lesz elmélkedésünk, a tényekkel és önmagunkkal szembenézésünk alapja. „Amikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni” (28) Valamikor régen meglepődtem egy prédikációs megállapításon, hogy Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, ez színlelés volt, mert az Úrnak nyilván az volt a szándéka, hogy a történetet egésszé kívánja kerekíteni: felfedi kilétét. Számomra sokkal inkább érthető, hogy Jézus ezt a befejező tényt is valamilyen mesterkéletlen módon kívánta rendezni. Úgy lépett a két tanítvány mellé induláskor, hogy nem hívta senki. Nem kérdezték: ki vagy? Felvetették a problémát, örömmel hallgatták a magyarázatokat, úgy tűnt, megnyugodtak. Jézus hívatlan vendég volt, mint útitárs. Nem tartotta illendőnek, hogy meghívassa magát, szakszerű előadásáért legalább egy vacsorát és éjszakai szállást kapjon. Jézus úgy született a világra, hogy nem fogadott el senkitől semmit Betlehemben. Csak adta születése örömét. Most, amikor már mindent odaadott a megváltásért, és tanítványai kivétel nélkül elvesztették a hitüket, mit kérhetett tőlük? Azzal akarta befejezni ezt a kis missziós utat, hogy visszaadja a megigazulás alapjául szolgáló biztos hitet. Ez a legnagyobb kegyelem. „hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az ót keresőket” (Zsid 11,6) Minden kegyelmet kérni kell. Ezt a befejező felismerést, ami következett, nagyon kérni kellett! „De marasztalták: maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap. Bement tehát, hogy velük maradjon”. (Lk 24,29) Ekkor következik az a csodálatos jézusi ajándék, ami többet jelentett a két emmauszi tanítványnak, mint a mélységes hitoktatás az úton. „Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?”. (30-32) És mi mit mondunk ennek a csodálatos epizódnak a végén? Mi, akik magunknak és egymásnak keressük az elvesztett egység útját, az egységet, ami az Atya és a Fiú között öröktől fogva tökéletesen meg van, amelybe be akart integrálni minket is Jézus a földi élet tanító, igazságot közlő útjain, és a szeretet által, ami az Atyát a Fiúval örökké összeköti. Hiszen mindenüket odaadják egymásnak a szentháromságos lényeg-ajándékozásban. Nem de az utolsóvacsora felbecsülhetetlen ajándéka, amikor Jézus emberi testét és vérét nyújtotta nekik örökös ön-ajándékozása kezdeteként ezzel a meghagyással: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”(Lk 22,19) A szent testtel és vérrel, Jézus emberségével elválaszthatatlanul összekötött isteni természet nem azt célozza-e, hogy amit természetes erővel elérni nem lehet, az az Eukarisztián keresztül valósuljon meg? Nem az-e az egység hiányának oka a nyugati kereszténységben, hogy sokaknál hiányzik maga az Eukarisztia, Keletnél pedig hogy nem tudjuk közösen létrehozni a legszentebb áldozatot? És az oltárközösség áldozati cselekményének a hiányát még látványosan éreztetjük is a Szent Péter és a Szent András ünnepén bemutatott szentmiséken? Mikor valósulhat meg Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964. január 6-án nyilvánított óhaja: „Alig várom, hogy VI. Pál pápával egy oltárnál misézhessünk, és ő öntse a kehelybe a bort, és én csöppentsem hozzá a vizet.” Milyen jó lenne, ha, akik a közösen kijelölt emmauszi utat lélekben végigjárjuk, visszatalálnánk az igazság és szeretet forrásához, az utolsó vacsora közös ünnepléséhez, és felismernénk ott Jézust abban a kenyértörésben, ami a szentmisét jelentette mindig Egyházunkban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése