2016. január 26., kedd

Ökomenikus imahét 10.



Imahét 2016 - Nyolcadik nap

EGYSÉGÉRT ÉGŐ SZÍVEK
Iz. 52,7-9 Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz.
Zsoltár 30 Te gyászomat örömre fordítottad.
Kol 1,27-29 - Milyen gazdag e titok dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van.
Lk 24,13-36 Mózestől, meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az írásokban róla szólt.

„Azok elmondták: Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak! Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértörésben”(Lk 24,34-35) Az emmauszi történet befejező szakasza lesz elmélke­désünk, a tényekkel és önmagunkkal szembenézésünk alapja. „Amikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni” (28) Valamikor régen meglepődtem egy prédikációs megállapításon, hogy Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, ez színlelés volt, mert az Úr­nak nyilván az volt a szándéka, hogy a történetet egésszé kívánja kerekíteni: felfedi kilétét. Számomra sokkal inkább érthető, hogy Jézus ezt a befejező tényt is valamilyen mesterkéletlen módon kívánta rendezni. Úgy lépett a két tanítvány mellé induláskor, hogy nem hívta senki. Nem kérdezték: ki vagy? Felvetették a problémát, örömmel hallgatták a magyarázatokat, úgy tűnt, megnyugodtak. Jézus hívatlan vendég volt, mint útitárs. Nem tar­totta illendőnek, hogy meghívassa magát, szakszerű előadásáért legalább egy vacsorát és éjszakai szállást kapjon. Jézus úgy született a világra, hogy nem fogadott el senkitől semmit Betlehemben. Csak adta születése örö­mét. Most, amikor már mindent odaadott a megváltásért, és tanítványai kivétel nélkül elvesztették a hitüket, mit kérhetett tőlük? Azzal akarta befe­jezni ezt a kis missziós utat, hogy visszaadja a megigazulás alapjául szol­gáló biztos hitet. Ez a legnagyobb kegyelem. „hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az ót keresőket” (Zsid 11,6) Minden kegyelmet kérni kell. Ezt a befejező felismerést, ami következett, nagyon kérni kel­lett! „De marasztalták: maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap. Bement tehát, hogy velük maradjon”. (Lk 24,29) Ekkor követ­kezik az a csodálatos jézusi ajándék, ami többet jelentett a két emmauszi tanítványnak, mint a mélységes hitoktatás az úton. „Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ek­kor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?”. (30-32) És mi mit mondunk en­nek a csodálatos epizódnak a végén? Mi, akik magunknak és egymásnak keressük az elvesztett egység útját, az egységet, ami az Atya és a Fiú között öröktől fogva tökéletesen meg van, amelybe be akart integrálni minket is Jézus a földi élet tanító, igazságot közlő útjain, és a szeretet által, ami az Atyát a Fiúval örökké összeköti. Hiszen mindenüket odaadják egymás­nak a szentháromságos lényeg-ajándékozásban. Nem de az utolsóvacsora felbecsülhetetlen ajándéka, amikor Jézus emberi testét és vérét nyújtotta nekik örökös ön-ajándékozása kezdeteként ezzel a meghagyással: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”(Lk 22,19) A szent testtel és vérrel, Jézus emberségével elválaszthatatlanul összekötött isteni természet nem azt célozza-e, hogy amit természetes erővel elérni nem lehet, az az Eu­karisztián keresztül valósuljon meg? Nem az-e az egység hiányának oka a nyugati kereszténységben, hogy sokaknál hiányzik maga az Eukarisztia, Keletnél pedig hogy nem tudjuk közösen létrehozni a legszentebb áldo­zatot? És az oltárközösség áldozati cselekményének a hiányát még lát­ványosan éreztetjük is a Szent Péter és a Szent András ünnepén bemuta­tott szentmiséken? Mikor valósulhat meg Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964. január 6-án nyilvánított óhaja: „Alig várom, hogy VI. Pál pápával egy oltárnál misézhessünk, és ő öntse a kehelybe a bort, és én csöppentsem hozzá a vizet.” Milyen jó lenne, ha, akik a közösen kijelölt emmauszi utat lélekben végigjárjuk, visszatalálnánk az igazság és szeretet forrásához, az utolsó vacsora közös ünnepléséhez, és felismernénk ott Jé­zust abban a kenyértörésben, ami a szentmisét jelentette mindig Egyhá­zunkban



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése