Harmadik Lelki Ábécéskönyv 3.

1.Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek.  

(Anden sempre juntamente, la persona y spirítu)
Az Istennel való életközösség mindenki előtt nyitva áll

 
Mielőtt az ábécé kifejtését elkezdenénk, illő, hogy tisztázzunk három dolgot, ami szükségesnek látszik mindenki számára, aki el akar érni Istenhez vagy bármilyen lelki vállalkozásba akar fogni. Az első az, hogy az Istennel való barátság és közösség lehetséges már földi száműzetésünk idején is. Ez nem valami távoli barátság, hanem biztosabb és bensőségesebb viszony, mint bármilyen kapcsolat testvérek között, sőt anya és gyermeke között. Attól, hogy "lelki" barátságnak nevezzük, ez az Isten és ember közti közösség vagy barátság még nem kevésbé jelentős vagy bizonyos, és azt se felejtsd el, hogy itt most nem az isteni kiválasztásról beszélek, vagy az emberi kétségekről, hogy meg van-e bennem Isten kegyelme, mert ezekről majd más helyen szólok, hanem arról a közösségről beszélek, amelyet az emberek akkor keresnek és akkor találnak meg, amikor erőfeszítéseket tesznek, hogy az imádságban és az áhítatban előrelépjenek. Ez a közösség biztosabb, mint bármi a világon, és nincs nála semmi örömtelibb, értékesebb és drágább. Ne gondold, hogy élvezik a nehézségeket ezek az emberek, akiket itt látsz: folyik a könnyük, szomorúak a világban, éheznek, leszakad róluk a ruha, álmatlanság gyötri őket, kigúnyolják és zaklatják őket, beesett a szemük, hamuszürkék, mindegyikük csont és bőr, állandó harcban állnak a szabados felfogásúakkal. Hogyan is gondolhatnád, hogy elégedettek, amikor az élet – tudjuk – még akkor is nehéz, ha minden a kedvünk szerint történik! Semmi kétség, ezek az emberek hamar összeesnének, ha Urunk Istenünk nem fogadná őket tárt karokkal, mélyebb boldogsággal és édesebb vigasztalással, mint ahogy egy anya veszi karjára a fájdalomtól menekülő gyermekét. Az anya átöleli a kicsit, keblére szorítja, csillapítja éhségét, és amikor arcához szorítja, akkor az már nem nyög, nem bőg, nem fél többé. Azt olvassuk, hogy Urunk Istenünk annyira kívánja szeretetünket, hogy ő is ugyanígy tett, amikor a tékozló bűnös messzi földről visszaérkezett, és úgy bánt vele, mintha szolgája lenne, vagy még több. Meg van írva: Isten kiment elébe annak, aki jött, míg általában az anya nem mozdul, csak kitárja karját a gyermeke előtt. Isten azonban, könyörülettől indíttatva, ahogy Szent Lukács írja, kiment az érkező elébe, és barátságosan magához ölelte, békecsókot adott neki, sőt, megparancsolta, hogy vadonatúj köpenyt adjanak rá, gyűrűt az ujjára a barátság megpecsételéseként, és a cipőről sem feledkezett meg. Azután Isten levágatta a hizlalt borjút, vendégeket hívott, és öröménekkel ünnepeltek egész nap.  Ha mindez azt szemlélteti, hogy Isten lelkileg hogyan bánik a megátalkodott bűnössel (márpedig Fia szerint ez azt szemlélteti), akkor hogyan örülhet az igaznak, aki szorgalmasan és kitartóan keresi őt? Minden kételyt kizáróan tudom, hogy az igazak részesei a paradicsomnak ebben az életben és azután a következőben, míg a bűnösök, ha belegondolsz, nem csak később szenvedik a poklot, hanem már most is.