Ferenc
pápa: Uram, segíts, hogy kitárjam szívem kapuját!
December
16-án a Szentatya az irgalmasság évének jeleiről elmélkedett katekézisében. A
szent kapun való áthaladásnak és a szentgyónásnak is szívünk megnyitásához, a
szeretet és az irgalmasság konkrét megéléséhez kell vezetnie. Beszédét teljes
terjedelmében közöljük.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Vasárnap
kinyitottuk Róma székesegyházának, a Lateráni Szent János-bazilikának a szent
kapuját, és a világ minden egyházmegyéjének székesegyházában, de a kegyhelyeken
és a püspökök által kijelölt templomokban is kinyitottak egy szent kaput, az irgalmasság
kapuját. A jubileumi év nemcsak Rómában, hanem az egész világon zajlik.
Azért kívántam, hogy a szent kapunak ez a jele minden részegyházban jelen
legyen, hogy az irgalmasság jubileumi éve minden ember közös tapasztalata
lehessen. Ily módon a szentév az egész egyházban elkezdődött, és az egész
világon megtartják, ugyanúgy, mint Rómában. Az első szent kaput éppen Afrika
szívében nyitottuk ki, aztán pedig Rómában: ez a köztünk lévő egyetemes
közösség látható jele. Kívánom, hogy ez az egyházi közösség egyre mélyebbé
váljon, hogy az egyház a mennyei Atya szeretetének és irgalmának látható jele
legyen a világban.
A
szentév megnyitásának december 8-i időpontja is ezt a követelményt kívánta
hangsúlyozni: ez a dátum összeköti a jubileumi év kezdetét a II. vatikáni ökumenikus
zsinat bezárásával. A zsinat ugyanis az egyházat a közösség misztériumának
fényében szemlélte és mutatta be. Bár az egyház szét van szóródva az egész
világon, és sok részegyházra tagolódik, mégis mindig Jézus Krisztus egyetlen
egyháza marad, amelyet ő akart, és amelyért feláldozta önmagát. Az egyház
„egy”, amely magának Istennek a közösségéből él.
A
közösségnek ez a misztériuma, mely az Atya szeretetének jelévé teszi az
egyházat, növekszik és egyre érettebbé válik szívünkben, amikor a szeretet, melyet
Krisztus keresztjében ismerünk fel, és melyben elmerülünk, arra indít minket,
hogy úgy szeressünk, ahogyan mi szeretve vagyunk. Ez egy vég nélküli szeretet,
melynek a megbocsátás és az irgalom az arca.
Az
irgalom és a megbocsátás azonban nem maradhatnak pusztán szép szavak, hanem meg
kell mutatkozniuk a mindennapi életben. A szeretet és a megbocsátás a
konkrét és látható jele annak, hogy a hit átalakította szívünket, és ez
teszi lehetővé, hogy kifejeződjék bennünk Isten élete. Szeretni és
megbocsátani, ahogyan Isten szeret és megbocsát. Ez olyan életprogram, amely
nem ismer szünetet vagy kivételt, hanem arra ösztönöz, hogy szüntelenül
haladjunk előre anélkül, hogy belefáradnánk, azzal a bizonyossággal, hogy Isten
atyai jelenléte állandóan támogat minket.
A
keresztény életnek ez a nagy jele azután sok más jellé alakul, melyek a
jubileumi év jellemzői. Arra a sok emberre gondolok, akik áthaladnak majd az
egyik szent kapun, mely idén valóban az irgalmasság kapuja. A kapu magát Jézust
jelképezi, aki azt mondta: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be,
üdvözül; ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Ha átlépjük a szent kapu
küszöbét, az az Úr Jézusba vetett bizalmunk jele, aki nem azért jött, hogy
ítéljen, hanem hogy megmentsen (vö. Jn 12,47). Vigyázzatok, nehogy
találkozzatok olyan agyafúrt, ügyeskedő emberrel, aki azt mondja nektek, hogy
fizetnetek kell: nem! Az üdvösségért nem kell fizetni. Az üdvösséget nem lehet
megvenni. A kapu Jézus, és Jézus ingyen van! Ő maga beszél azokról, akik a
belépést nem úgy intézik, ahogy kellene, és egyszerűen rablóknak és tolvajoknak
nevezi őket. Tehát legyetek óvatosak: az üdvösség ingyen van! A szent kapun
való áthaladás szívünk igazi megtérésének jele. Amikor áthaladunk a kapun,
érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szívünk kapujának is tárva kell lennie.
Amikor a szent kapu előtt állok, így imádkozom: „Uram, segíts, hogy kitárjam
szívem kapuját!” A szentévnek nem sok haszna lenne, ha szívünk kapuja nem
engedné áthaladni Krisztust, aki mások felé noszogat minket, hogy elvigyük
nekik őt és az ő szeretetét. Miként tehát a szent kapu nyitva marad, mert Isten
velünk szembeni befogadásának jele, úgy a mi kapunk, szívünk kapuja is legyen mindig
kitárva, hogy senkit se zárjon ki. Azt a férfit vagy nőt se, akit nehezen
viselek el, senkit!
A
jubileumi év fontos jele a szentgyónás is. A bűnbocsánat szentségéhez
való járulás – amely kiengesztel minket Istennel – az ő irgalmasságának
közvetlen megtapasztalása. Rátalálunk a megbocsátó Atyára: Isten mindent
megbocsát. Isten megért minket korlátainkkal együtt, megért minket
ellentmondásainkkal együtt. Sőt szeretetével azt üzeni nekünk, hogy éppen
akkor, amikor elismerjük bűneinket, még közelebb van hozzánk, és arra biztat,
hogy nézzünk előre, sőt még azt is mondja, hogy amikor elismerjük bűneinket és
bocsánatot kérünk, ünnep van a mennyben. Jézus ünnepet rendez: ilyen az ő
irgalmassága! Ne veszítsük el bátorságunkat! Haladjunk előre!
Hányszor
mondták már nekem: „Atyám, nem tudok megbocsátani a szomszédomnak, a
munkatársamnak, az anyósomnak, a menyemnek.” Mindnyájan ismerjük ezt: „Nem
bírok megbocsátani.” De hogyan kérhetnénk Istent, hogy bocsásson meg nekünk, ha
mi nem vagyunk képesek megbocsátani? A megbocsátás nagy dolog. Nem könnyű
megbocsátani, mert szívünk szegényes, és pusztán saját erőnkből nem vagyunk
képesek rá. Ha viszont megnyílunk, hogy befogadjuk Isten irántunk megmutatkozó
irgalmasságát, mi magunk is képesek leszünk a megbocsátásra. Számtalanszor
hallottam már: „Azt az embert látni sem bírtam, gyűlöltem. De egy napon az
Úrhoz mentem, kértem tőle, hogy bocsássa meg bűneimet, utána pedig én is meg
tudtam bocsátani annak az embernek.” Ilyen dolgok nap mint nap megesnek. Nekünk
is megvan rá a lehetőségünk.
Ezért hát bátorság! A jubileumi évet ezekkel a jelekkel kezdjük meg,
amelyek a szeretet nagy erejével töltenek el minket! Az Úr kísér minket, hogy
más, az életünk számára fontos jelekről is tapasztalatot szerezzünk. Bátorság,
és hajrá!