Laudato si’
– II. Az enciklika címe: Laudato si’
Június 18-án a Vatikánban, a
szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű
enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi
Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban
adjuk közre.
Amikor a konklávé zárásakor Jorge Mario Bergoglio
jezsuita bíboros felvette a Ferenc nevet, sok találgatás látott
napvilágot: talán Xavéri Ferencre, a nagy jezsuita misszionáriusra utal? Vagy
éppenséggel Szalézi Ferencre, a média védőszentjére? Ő maga tette világossá
első sajtóaudienciája során, hogy „névadója” Assisi Szent Ferenc, a Poverello,
Isten szegénykéje. Mi az oka ennek? Cláudio Hummes bíboros utolsó
intése a még bíboros Bergoglióhoz: „Ne feledkezz meg a szegényekről” – s az
erre következő gondolatfutam a frissen megválasztott Péter-utód lelkében a
szegénységről, a háborúról és a békéről. Ám ez hamar kiegészült egy
szemponttal, amely teljesen világossá vált az első Szent Péter téren, Szent
József főünnepén bemutatott misén: József a custos, a védelmező, az oltalmazó.
Ez olyan hivatás, amely nemcsak a keresztényeké, de egyetemesen minden emberé,
és Assisi Ferenc jegyében kiterjed a teljes teremtett világra. A környezetvédelemről,
vagy ahogy keresztényként talán helyesebb hívnunk: teremtésvédelemről szóló enciklika
megszületése tehát az első pillanattól kezdve szerepelt a pápa prioritási
listáján.
Az első enciklika azonban még a benedeki örökség
felvállalását és továbbvitelét jelentette (Lumen fidei). Az első teljesen
„ferenci” szöveget az Evangelii gaudium kezdetű, a 2012-es
újevangelizációs szinódust követő apostoli buzdítás képezte, amely kijelölte az
egyház missziós megtérésének, megújulásának az útját. Ez volt a pápa
„programbeszéde”, amely az előttünk álló évekre kijelölte az egyház
előrehaladásának az útját (ld. EG 1).
Hit és hitátadás – az első két nagyobb dokumentumnak
ez a témája. Ezekhez látszólag alig kapcsolódik a mostani, vagyis a „közös
otthon” védelméről szóló. Ez azonban csak a felszínen, a látszat szintjén van
így. Ugyanis ahogy elkezdjük olvasni az új enciklikát, legalábbis két dolog
nyilvánvalóvá válik:
1) A tónus, az alkalmazott szófordulatok és látásmód
teljességgel ismerős az Evangelii gaudiumból. Ahogy ott, úgy itt is egy
„kiáltást hallunk meg” (EG 187–192 és LS 2): az első esetben a szegényekét, a
második esetben a „Föld anyáét” (Assisi Ferenc: Naphimnusz). Erre kell
válaszolnunk, valamiféle nem csak elméleti, de gyakorlati választ adnunk.
2) Itt tárul fel a válaszadás hitbeli mélysége:
ahogyan a szegényeknek nyújtott szolgálat nem szociológiai vagy filozófiai
kategória (EG 198), úgy Föld anyánk óvása és védése sem csupán tudományos,
„környezetvédelmi” kérdés, hanem a hitből fakadó felszólítás és küldetés (LS
13–16).
E két szempontot szépen egyesíti az enciklika címe,
amely Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát visszhangozza, azt a csodálatos
költeményt, amelyet Umbria zöld völgyére tekintve, a San Damiano-kápolna
mellett szerzett a 13. századi szent. Hiszen a teremtett szépség szemlélése
felemeli a lelket a teremtetlen és teremtő Szépségig: magához Istenhez. Amikor
az ember tudatára ébred, hogy a teremtésben mennyi „fivére” és „nővére” hirdeti
az Alkotót, hirtelen észreveszi, hogy hite is elmélyül, lelke is kitágul. A
pápa joggal idézi Szent Pál apostol gondolatát (Róm 8,22), aki kozmikus-eszkatologikus
távlatban ír az „egész teremtett világról”, amely sóhajtozik (s ez a szülés
kínját kísérő sóhaj), mígnem megnyilvánulnak Isten fiai – vagyis a fizikai
mindenség és az ember sorsa elválaszthatatlan (LS 2). Az én személyes
üdvösségem kérdése elválaszthatatlan attól a teremtett világtól, amelyben élek.
Senki sem hiheti, hogy ő maga odaállhat Isten elé úgy, hogy közben fájdalmat,
szenvedést, pusztulást okoz azoknak a „fivéreknek” és „nővéreknek”, akikről a Naphimnusz
énekel. Nem lehet hitelesen hinni, hitet átadni anélkül, hogy közben ne
töltenénk be Istentől kapott küldetésünket, amely a teremtett világ „őrzésére
és gondozására” irányul (ld. Ter 2,15).