Ferenc pápa
üzenete a tömegtájékoztatás 49. világnapjára
Adjuk hírül, hogy a család az
önzetlen szeretetben való találkozás kiemelkedő helyszíne!
A család a központi témája az egyház elmélyült
reflexiójának és annak a szinódusi folyamatnak, amelynek során a nemrég
lezajlott rendkívüli és a következő októberre egybehívott rendes ülésen kerül
napirendre. Ebben az összefüggésben célszerűnek tartottam, hogy a következő
tömegtájékoztatási világnap témája a családhoz kapcsolódjon. A család
egyébként az első hely, ahol kommunikálni tanulunk. Ha visszatérünk ehhez a
kiindulóponthoz, ez segíthet bennünket egyrészt abban, hogy kommunikációnk
hitelesebb és emberibb legyen, másrészt abban is, hogy egy új nézőpontból
tekintsünk a családra.
Ihletet meríthetünk abból az evangéliumi jelenetből,
amikor Mária meglátogatja Erzsébetet (Lk 1,39–56). „Amikor Erzsébet meghallotta
Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig
eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: »Áldott vagy az asszonyok
között, és áldott a te méhed gyümölcse!«” (Lk 1,41–42).
Először is azt mutatja meg számunkra ez az epizód,
hogy a kommunikáció olyan párbeszéd, amelyet átsző a testbeszéd. Mária
köszöntésére ugyanis az első választ a gyermek adja meg, amikor örömében
felujjong Erzsébet méhében. A találkozás miatti örömteli felujjongás bizonyos
értelemben véve minden más kommunikáció őstípusa és szimbóluma, amelyet már
világra jöttünk előtt elsajátítunk. A nekünk otthont adó anyaméh a kommunikáció
első „iskolája”, ahol a meghallgatás és a testi kapcsolat a párbeszéd formája;
ahol elkezdjük megismerni a kinti világot egy védett környezetben, édesanyánk
szívverésének megnyugtató hangját hallva. A kommunikáció terén szerzett első
tapasztalatunk ez a bensőséges kapcsolat két különálló lény között: egy
ígéretekkel teli találkozás. Ez a tapasztalat mindnyájunk számára közös, hiszen
mindannyian édesanyától születtünk.
Világra jöttünk után is bizonyos értelemben egy
„anyaméh”-ben maradunk: ez a család. Ez a környezet egymástól különböző, de
egymással kapcsolatban álló személyekből áll: a család „az a hely, ahol meg
lehet tanulni a különbözőségben való együttélést” (Evangelii gaudium
apostoli buzdítás, 66). Különböző nemű, különböző nemzedékekhez tartozó
személyek állnak itt egymással kommunikációban, mert mindenekelőtt elfogadják
egymást, mivel családi viszony köti össze őket. Minél szélesebb ezeknek a
kapcsolatoknak a hálója, minél több eltérő korosztály van benne jelen, annál
gazdagabb életünk környezete. A kapcsolat jelenti a szó alapját,
ez pedig megerősíti a kapcsolatot. A szavakat nem mi találjuk ki; azért használhatjuk,
mert ajándékba kapjuk őket. A családban tanuljuk meg az „anyanyelvünket”,
vagyis elődeink nyelvét (vö. 2 Mak 7,25.27). A családban válik számunkra
világossá, hogy mások is jártak előttünk, akik lehetővé tették számunkra az
életet és hogy mi is továbbadhassuk az életet és tehessünk valami szépet és
jót. Azért vagyunk képesek adni, mert mi is kaptunk, és az erények e körforgása
jelenti a lényegét annak, ahogyan a család kommunikálni képes – általánosabban
pedig ez minden kommunikáció paradigmája.
A minket „megelőző” kapcsolat tapasztalatából fakad, hogy a család az a hely,
ahol az imádságot mint a kommunikáció alapvető formáját továbbadja az
ember. Amikor az édesapa és az édesanya elaltatják éppen megszületett
gyermekeiket, gyakran Istenre bízzák őket, hogy ő vigyázzon rájuk. Amikor már
nagyobb lesznek, együtt mondanak velük egyszerű imádságokat, szeretetben
megemlékezve más személyekről is: a nagyszülőkről, más rokonokról, a betegekről
és szenvedőkről, mindazokról, akiknek a legnagyobb szükségük van Isten
szeretetére. Ezért többségünk a családban tanulta meg a kommunikáció
vallásos dimenzióját, amelyet a kereszténységben teljesen átitat a
szeretet: Isten szeretete, aki nekünk adja önmagát és az a szeretet, amit mi
ajándékozunk mások számára.
A családban olyan személyek élnek együtt, akik nem
választották egymást, mégis igen fontosak egymás számára: ezért amikor
átöleljük, támogatjuk egymást, odafigyelünk egymásra, megértjük egymás
pillantásait és csendjeit, együtt nevetünk és sírunk, ebből a képességből
megértjük, mi is valójában a kommunikáció: egymás közelségének felfedezése
és ennek építése. Amikor csökkentjük az embereket elválasztó távolságot,
elébe megyünk egymásnak, elfogadjuk egymást, ez hálára és örömre ad okot. Mária
köszöntéséből és a gyermek felujjongásából fakad Erzsébet áldása, amelyet a
gyönyörű Magnificat követ, amelyben Mária dicséri az Isten szeretettel
teli tervét vele és népével kapcsolatban. A hittel kimondott „igen”-ből olyan
következmények fakadnak, amelyek jóval meghaladnak minket és az egész világra
szétáradnak. A „látogatás” azt jelenti, hogy kinyitjuk az ajtókat, nem
zárkózunk be saját lakásunkba, kilépünk, elmegyünk a másik emberhez. A család
is akkor él és akkor kap levegőt, ha megnyílik önmagán kívülre, és azok a családok,
amelyek ezt megteszik, képesek továbbadni az élet és közösség üzenetét, képesek
vigaszt és reményt nyújtani a sérültebb családoknak: ők képesek hozzájárulni az
egyház növekedéséhez, amely a családok családja.
A család minden más környezetnél inkább jelenti azt a
helyet, ahol a mindennapos életet élve megtapasztaljuk saját korlátainkat
és másokét is, az együttélés, kölcsönös megértés kisebb és nagyobb problémáit.
Nem létezik tökéletes család, ám nem kell félnünk a tökéletlenségtől, az
esendőségtől, még a konfliktusoktól sem: meg kell tanulnunk ezekkel építő módon
szembenézni. Ezért válik a család, amelyben a saját korlátokkal és bűnökkel
együtt a szeretet uralkodik, a megbocsátás iskolájává. A megbocsátás a
kommunikáció egyik dinamikája: azé a kommunikációé, amely megkopik,
megszakad, ám a kifejezésre juttatott és elfogadott megbánás révén
újraalkotható és növelhető. Az a gyermek, aki a családban megtanulja
meghallgatni a többieket, megtanul tisztelettel szólni hozzájuk, kifejezni a
saját nézőpontját olyan módon, hogy közben a többiekét nem utasítja el, a
társadalomban a párbeszéd és a megbékélés építője lesz.
A korlátok és a kommunikáció kapcsán igen sokat
taníthatnak nekünk azok a családok, ahol gyermekek egy vagy több
fogyatékossággal élnek. A mozgásszervi, az érzékszervi vagy az értelmi
téren meglévő hiány mindig kísértés a bezárkózásra, ám a szülők, a testvérek és
más baráti személyek szeretetén keresztül indítássá válhat arra, hogy
megnyíljanak, osztozzanak, másokat is bevonva kommunikáljanak, segíthet az
iskoláknak, a plébániáknak, az egyesületeknek, hogy befogadóbbakká váljanak
mindenki számára és ne zárjanak ki senkit.
Mai világunkban, ahol olyan gyakori az átkozódás, a
kibeszélés, a veszekedés, ahol a pletykálkodás megmérgezi emberi
környezetünket, a család lehet az iskola, ahol megtanuljuk a kommunikációt
mint áldást. Ez ott is így van, ahol elkerülhetetlennek tűnik a gyűlölet és
az erőszak, ahol a családokat kőfalak, vagy az előítélet és harag nem kevésbé
áthatolhatatlan falai választják el, amikor úgy tűnik, minden jó okunk megvan
rá, hogy kimondjuk: „most már elég”. Ilyenkor valóban az átok helyett az áldás,
az elutasítás helyett a látogatás, a harc helyett a befogadás az egyetlen mód,
hogy megtörjük a rossz spirálját, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy a jó
mindig lehetséges, hogy a gyermekeinket a testvériségre neveljük.
Napjainkban a legmodernebb tömegkommunikációs
eszközök, amelyek főleg a legfiatalabb nemzedék számára már nélkülözhetetlenek,
egyszerre képesek gátolni és segíteni a kommunikációt a családban
és a családok között. Akkor válnak akadállyá, ha gátolják az
odafigyelést, ha az elszigetelődésre teremtenek alkalmat a fizikai együttléttel
szemben, ha megtöltik a csend és a várakozás minden pillanatát és elfeledtetik
azt a tényt, hogy „a csend a kommunikáció szerves része, csend nélkül nem
léteznek tartalmas szavak” (XVI. Benedek, Üzenet a 46. tömegkommunikációs
világnapra, 2012. január 24). Ezek az eszközök akkor jelentenek segítséget,
ha elősegítik a beszélgetést és a megosztást, a kapcsolattartást a távol
lévőkkel, a köszönet kifejezését és a bocsánatkérést, újra és újra lehetővé
teszik a találkozást. Ha nap mint nap felfedezzük életünknek ezt az éltető
középpontját, a találkozást mint „élő kezdetet”, akkor képesek leszünk kézben
tartani viszonyunkat az új technológiákhoz, és nem azok irányítanak minket.
Ezen e téren is a szülők az első nevelők. Ám nem szabad őket magukra hagyni
ebben, a keresztény közösség feladata, hogy támogassa őket, hogy képesek
legyenek átadni gyermekeiknek a kommunikációs környezet helyes megélését, az
emberi személy méltóságának és a közjónak megfelelő módon.
A kihívás, amellyel napjainkban szembe kell néznünk: újra
meg kell tanulnunk elbeszélni, nem egyszerűen információt gyártani és
fogyasztani. Ugyanis ebbe az irányba hajszolnak bennünket a mai hatalmas és
értékes tömegkommunikációs eszközök. Az információ fontos, de nem elégséges,
hiszen túl gyakran leegyszerűsít, szembeállítja a különbözőségeket, eltérő
látásmódokat, arra szólít fel, hogy az ember ide vagy oda csatlakozzon,
ahelyett, hogy segítenék az összkép kialakítását.
Végezetül a család sem olyan téma, amelyről
véleményeket kell csupán cserélnünk, nem olyan terep, amelyen ideológiai harcot
kellene vívnunk, hanem az a környezet, ahol megtanulunk kommunikálni az
emberek közötti közelségben, és olyan alany, amely maga is kommunikál: „kommunikáló
közösség”. A család olyan közösség, amely képes az embert elkísérni, képes
ünnepelni, képes gyümölcsöt teremni. Ebben az értelemben lehetséges egy olyan
látásmódot visszanyerni, amely képes belátni: a család továbbra is hatalmas
erőforrás, nem pusztán megoldandó probléma, vagy válságban lévő intézmény. A média
olykor hajlik arra, hogy úgy állítsa be a családot, mintha elvont modell volna,
amelyet az ember elfogadhat vagy elutasíthat, védhet vagy támadhat – ezzel
szemben a család az élet kézzelfogható színtere. Azt érzékeltetik, mintha a
család pusztán ideológia volna, amelyet valakik valaki mások ellen vonultatnak
fel – pedig ez az a hely, ahol mindnyájan megtanuljuk, mit jelent kommunikálni
a kapott és továbbadott szeretetben. Az elbeszélés ezzel szemben azt jelenti,
hogy megértjük: életeink szálai összefonódnak egy egységes szőttesbe, a
szólamok sokfélék és mindegyik helyettesíthetetlen.
Az a legszebb, nem problémát jelentő, hanem az életben
főszerepet játszó család, amelyik képes kommunikálni, s ennek
kiindulópontja a tanúságtétel: a férfi és a nő, a szülők és a gyermekek
közötti kapcsolat szépsége és gazdagsága. Nem azért küzdünk, hogy a múltat
védelmezzük, hanem azért dolgozunk türelemmel és bizakodással, mindazokban a
környezetekben, ahol nap mint nap élünk, hogy a jövőt építsük.
Vatikán, 2015. január 23., Szalézi Szent Ferenc
ünnepének előestéjén
Ferenc pápa