Ferenc pápa: Az irgalmasság hozzájárulhat egy emberségesebb világ építéséhez

December 9-én, szerdai katekézisében a Szentatya az előző napon kezdődött szentév jelentéséről, céljáról elmélkedett: mindnyájunknak be kell fogadnia, meg kell tapasztania az Úr irgalmát, és mindnyájunknak irgalmat kell gyakorolnia másokkal. Az egyház és a világ is rászorul az irgalomra.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Tegnap itt, a Szent Péter-bazilikában kinyitottam az irgalmasság szentévének szent kapuját, miután már kinyitottam a bangui székesegyházét a Közép-afrikai Köztársaságban. Ma veletek együtt e szentév jelentéséről szeretnék elgondolkodni. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi a célja, mi a jelentése az irgalmasság évének.

Az egyháznak szüksége van erre a rendkívüli időszakra. Nem azt mondom, hogy az egyháznak jót tesz ez a rendkívüli időszak, hanem azt mondom: az egyháznak szüksége van erre a rendkívüli időszakra. Gyors változásokat hozó korunkban az egyház feladata az, hogy megtegye, ami rajta áll: láthatóvá kell tennie a reménynek és Isten közelségének jeleit. A jubileumi év alkalmas időszak mindannyiunknak arra, hogy az isteni irgalmasságot szemlélve, mely átlép minden emberi határt és felragyog a bűn sötétsége felett, erősebb meggyőződésű és hatékonyabb tanúkká váljunk.

Az, hogy Istenre, az irgalmas Atyára és irgalomra szoruló testvéreinkre nézünk, azt jelenti, hogy figyelmünket az evangélium lényegi tartalmára fordítjuk: Jézusra, a testté lett irgalomra, aki láthatóvá teszi előttünk Isten szentháromságos szeretetének mély misztériumát. Az irgalom jubileumának megünneplése egyet jelent azzal, hogy újból személyes és közösségi életünk középpontjába helyezzük a keresztény hit sajátosságát, vagyis Jézus Krisztust, az irgalmas Istent.

A szentév tehát arra szolgál, hogy megéljük az irgalmasságot. Igen, kedves testvéreim, ezt a szentévet azért kapjuk, hogy megtapasztaljuk életünkben Isten megbocsátásának édes-finom érintését, az ő mellettünk való jelenlétét és közelségét, főleg akkor, amikor leginkább szükségünk van rá.

Ez a jubileumi esztendő alkalmas időszak arra, hogy az egyház megtanulja egyedül azt választani, „ami Istennek leginkább tetszik”. Mi az, „ami Istennek leginkább tetszik”? Megbocsátani gyermekeinek, irgalmat gyakorolni velük, hogy utána ők is meg tudjanak bocsátani testvéreiknek, és így Isten irgalmasságának fáklyáiként világítsanak a világban. Ez az, ami Istennek leginkább tetszik. Szent Ambrus egy teológiakönyvben, melyet Ádámról írt, a világ teremtésének történetével kapcsolatban megjegyzi, hogy a Szentírás minden nap végén, amikor Isten teremtett valamit – a Napot, a Holdat vagy az állatokat… –, azt mondja: „És látta Isten, hogy ez jó.” Ám amikor Isten a férfit és a nőt teremtette, utána azt mondja: „És látta Isten, hogy ez nagyon jó.” Szent Ambrus felteszi a kérdést: „Miért mondja azt, hogy nagyon jó? Miért örül ennyire Isten a férfi és a nő megteremtése után?” Mert végül volt valaki, akinek megbocsáthat. Milyen szép ez: Isten örül annak, hogy megbocsát, Isten lényege az irgalom! Ezért ebben az évben meg kell nyitnunk szívünket, hogy Istennek ez a szeretete, ez az öröme teljesen betöltsön minket az ő irgalmával. A jubileumi esztendő akkor lesz „alkalmas időszak” az egyház számára, ha megtanuljuk azt választani, „ami Istennek leginkább tetszik”, és nem esünk abba a kísértésbe, hogy azt gondoljuk: van valami ennél fontosabb vagy sürgetőbb. Semmi sem olyan fontos, mint azt választani, „ami Istennek leginkább tetszik”, vagyis az ő irgalmát, az ő szeretetét, az ő gyengédségét, az ő ölelését, az ő simogatását!

Az egyház intézményeinek és struktúráinak szükséges átalakítása is csak eszköz, melynek abban kell segíteni, hogy élő és éltető módon megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, hiszen egyedül ez tudja biztosítani az egyház számára, hogy az a hegyre épített város legyen, amelyet nem szabad elrejteni (vö. Mt 5,14). Csak egy irgalmas egyház tud ragyogni! Ha elfeledkeznénk arról, ha csak egy pillanatra is, hogy az irgalom az, „ami Istennek leginkább tetszik”, akkor minden erőfeszítésünk hiábavaló lenne, mert intézményeink és struktúráink rabjaivá válnánk, akármennyire újítanánk is meg őket. Mindig rabok maradnánk!

„Erősen érezni szívünkben annak örömét, hogy Jézus ránk talált, hogy jó pásztorként utánunk jött, mert eltévedtünk” (Homília az isteni irgalmasság vasárnapjának első esti dicséretében, 2015. április 11.): ezt a célt tűzi ki az egyház ebben a szentévben. Így megerősödik bennünk a bizonyosság, hogy az irgalmasság tényleg hozzájárulhat egy emberségesebb világ építéséhez. Különösképpen korunkban, amikor a megbocsátás ritka vendég az emberi élet színterein, az irgalmasságra való utalás még sürgetőbb, mégpedig mindenhol: a társadalomban, az intézményekben, a munkahelyen és a családban is.

Nyilvánvalóan valaki ezt az ellenvetést tehetné: „De, Atyám, ebben a szentévben az egyháznak nem kellene valamivel többet is tennie? Helyénvaló szemlélni Isten irgalmasságát, de sok sürgős teendő is van!” Igaz, sok a tennivaló, és én vagyok az első, aki fáradhatatlanul emlékeztetek erre. Számot kell azonban vetni azzal, hogy az irgalomról való megfeledkezés gyökerénél mindig az önszeretet áll. A világban ez úgy jelentkezik, mint kizárólag saját érdekeink, gyönyöreink és dicsőségünk keresése, a vagyon halmozása, míg a keresztények életében gyakran a képmutatás és a világiasság köntösébe öltözik. Mindez szemben áll az irgalmassággal. Az önszeretet megmozdulásai, melyek idegenné teszik az irgalmat a világban, olyan nagyszámúak, hogy gyakorta még korlátokként és bűnként felismerni is képtelenek vagyunk. Íme, ezért annyira szükséges, hogy elismerjük bűnös voltunkat: hogy megerősítsük magunkban az isteni irgalmasság bizonyosságát. „Uram, bűnös vagyok: jöjj hozzám a te irgalmaddal!” Ez egy nagyon szép ima. Könnyű ima, melyet mindennap mondhatunk: „Uram, bűnös vagyok: jöjj hozzám a te irgalmaddal!”

Kedves testvéreim! Kívánom, hogy ebben a szentévben mindnyájan megtapasztaljuk Isten irgalmasságát, hogy tanúi legyünk annak, „ami Istennek leginkább tetszik”. Vajon naivság azt gondolni, hogy ez megváltoztathatja a világot? Igen, emberileg gondolkodva őrültség, ám „Isten balgasága bölcsebb az embereknél, és Isten gyengesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,25).