Ferenc pápa: Az egyház az Úr házának portása, és nem gazdasszonya!

Ferenc pápa november 18-án is folytatta a családról szóló katekézissorozatát. A befogadás, a nyitott kapu fontosságát hangsúlyozta: a családoknak és az egyháznak is nyitva kell állnia Isten előtt és mások előtt.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Mai elmélkedésünkkel a jubileumi év küszöbéhez érkeztünk, a szentév immár közel van. Előttünk áll a kapu, de nemcsak a szent kapu, hanem egy másik kapu is: Isten irgalmasságának nagy kapuja – micsoda szépséges kapu! –, Istené, aki befogadja bűnbánatunkat, és felkínálja megbocsátásának kegyelmét. A kapu nagylelkűen ki van nyitva, nekünk pedig össze kell szednünk bátorságunkat, hogy átlépjük küszöbét. Mindannyian hordozunk magunkban nyomasztó dolgokat. Mindannyian bűnösök vagyunk! Használjuk ki ezt a kedvező alkalmat, és lépjük át Isten irgalmasságának küszöbét, ő ugyanis sosem fárad bele abba, hogy megbocsásson nekünk, sosem fárad bele, hogy várjon ránk! Néz minket, és mindig mellettünk áll. Ne féljünk! Lépjünk be ezen a kapun!

A püspöki szinódustól, melyet októberben tartottunk, minden család és az egész egyház nagy bátorítást kapott, hogy e nyitott kapu küszöbére lépjen. Az egyház bátorítást kapott, hogy nyissa ki kapuit, hogy az Úrral együtt kilépjen és elinduljon úton lévő gyermekei felé, akik ezekben a nehéz időkben olykor elbizonytalanodottak és irányt tévesztettek. Különösen is a keresztény családok kaptak bátorítást arra, hogy nyissák ki kapujukat az Úr előtt, aki vár, hogy beléphessen, hogy magával hozza áldását és barátságát. Ha pedig Isten irgalmasságának kapuja mindig nyitva áll, akkor a mi templomaink, a mi közösségeink, a mi egyházközségeink, a mi intézményeink, a mi egyházmegyéink kapuinak is nyitva kell állniuk, hogy ily módon mindnyájan ki tudjunk lépni, hogy elvigyük [másoknak] Isten irgalmasságát. A jubileum azt jelenti, hogy Isten irgalmasságának nagy kapuja nyitva van, de a mi templomaink kis kapui is nyitva vannak, hogy engedjük az Urat belépni, de sokszor azért is, hogy engedjük az Urat kilépni, aki be van zárva struktúráinkba, önzőségünkbe és sok más dologba.

Az Úr sosem feszíti fel a kaput: ő is engedélyt kér a belépéshez. A Jelenések könyvében olvassuk: „Az ajtóban állok, és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Képzeljük magunk elé az Urat, aki kopog szívünk ajtaján! A Jelenések könyvének utolsó nagy látomásában pedig Isten városáról ezt a jövendölést olvassuk: „Kapuit nem zárják be nappal”, ami azt jelenti, hogy soha, „hiszen ott nem lesz éjszaka” (Jel 21,25). Vannak olyan helyek a világban, hol nem zárják kulcsra a kapukat, még vannak ilyen helyek. Viszont nagyon sok hely van, ahol a bezárt kapuk váltak megszokottá. Nem szabad megadnunk magunkat a gondolatnak, hogy ezt a rendszert alkalmazzuk egész életünkre, a család, a város, a társadalom életére! Még kevésbé az egyház életére! Szörnyű lenne! Egy nem vendéglátó egyház, miként egy magába zárkózó család is, megszégyeníti az evangéliumot és érzéketlenné teszi a világot. Az egyházban nem lehetnek zárt kapuk, egyetlen egy sem! Mindennek nyitva kell lennie!

A kapuk – küszöbök, átjárók, határok – kezelése kulcsfontosságúvá vált. A kapunak nyilvánvalóan őriznie kell, de nem elutasítani. A kaput nem szabad felfeszíteni, ellenkezőleg, engedélyt kell kérni, mert a vendéglátás szépsége a szabad befogadáskor felragyog, az erőszakos betörésnél viszont elhomályosul. A kaput gyakran azért nyitjuk ki, hogy megnézzük, nem vár-e kinn valaki, akinek esetleg nincs bátorsága vagy még ereje sem kopogtatni. Milyen sok ember veszítette el bizalmát, akinek nincs bátorsága kopogtatni keresztény szívünk kapuján, templomaink kapuin! És ott állnak, bátortalanul, kiöltük belőlük a bizalmat: könyörgök, ilyen soha többé ne forduljon elő! A kapu sok mindent elárul a házról, és az egyházról is. A kapu kezelése komoly odafigyelést igényel, ugyanakkor nagy bizalmat is kell árasztania. Szeretném kifejezni köszönetemet mindazoknak, akik valamilyen kaput őriznek: lakóházunkét, közintézményekét, templomokét. Sokszor már a porta figyelmessége és kedvessége képes az egész ház emberségét és befogadó szeretetét kifejezni, már belépésünkkor. Sokat tanulhatunk ezektől a nőktől és férfiaktól, akik a találkozóhelyek és befogadó helyek őrzői az ember városában! Mindnyájatoknak, akik őrzői vagytok sok kapunak, lakások vagy templomok kapuinak, nagy köszönet! Csak az a lényeg, hogy mindig mosoly legyen arcotokon, és kifejezzétek annak a háznak, annak a templomnak a befogadását, így az emberek boldogok lesznek és befogadva érzik magukat azon a helyen!

Valójában jól tudjuk, hogy mi magunk vagyunk őrzői és szolgái Isten Kapujának. Hogy hívják Isten Kapuját? Jézus! Ő megvilágosít minket életünk minden kapujáról, beleértve születésünk és halálunk kapuját. Ő maga mondta: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Jézus a kapu, aki lehetővé teszi, hogy bemenjünk és kijöjjünk. Mert Isten akla menedék, és nem börtön! Isten háza menedék, és nem börtön, a kapuját pedig Jézusnak hívják! Ha pedig a kaput zárva találjuk, azt mondjuk: „Uram, nyisd ki a kaput!” Jézus a kapu, ő beenged és kienged minket. A rablók azok, akik nem a kaput használják: érdekes, a rablók mindig valahol máshol akarnak bejutni, az ablakon, a tetőn, a kaput azonban kerülik, mert rossz szándékkal jönnek, és azért lopóznak be az akolba, hogy megtévesszék és kihasználják a juhokat. Nekünk az ajtón keresztül kell belépnünk, és hallanunk kell Jézus hangját: amikor meghalljuk az ő hangszínét, akkor biztonságban vagyunk, megmenekültünk. Félelem nélkül beléphetünk, és veszély nélkül kiléphetünk. Jézusnak ebben a gyönyörű beszédében az őrről is szó van, akinek az a feladata, hogy kinyissa a kaput a jó pásztor előtt (vö. Jn 10,2). Amikor az őr meghallja a pásztor hangját, kinyitja előtte a kaput, beenged minden juhot, amelyet a pásztor hoz, mindet, azokat is, amelyek elvesztek az erdőben, és amelyeket a pásztor elindult megkeresni. A juhokat nem az őr választja, nem a plébániai irodista választja! A juhokat kivétel nélkül a jó pásztor hívta meg, ő választotta ki. Az őr maga is a pásztor hangjának engedelmeskedik. Joggal mondhatjuk tehát, hogy nekünk is olyannak kell lennünk, mint az az őr. Az egyház az Úr házának portása, és nem az Úr házának gazdasszonya!

A názáreti szent család jól tudja, mit jelent a nyitott és a zárt kapu olyasvalakinek, aki gyermeket várt, akinek nincs menedéke, aki veszély elől menekül. A keresztény családok házuk küszöbét tegyék Isten kapujának, az ő irgalmasságának és befogadó szeretetének kicsiny-nagy jelévé! Az egyházat így kell, hogy lássák az emberek a föld minden szegletében: a kopogtató Isten őrének, egy olyan Isten befogadó szeretetének, aki nem csukja be előtted az ajtót azzal az ürüggyel, hogy nem oda tartozol. Ezzel a lelkülettel haladjunk a jubileumi esztendő felé: ott lesz a szent kapu, de főként ott lesz Isten irgalmasságának nagy kapuja! Legyen ott a mi szívünk kapuja is, hogy mindnyájan befogadjuk Isten megbocsátását, és hogy mi magunk is megbocsáthassunk másoknak, és befogadhassunk mindenkit, aki ajtónkon kopogtat.