Zsolozsma CCCXXXI.

A Bölcsesség könyvéből

1, 16 – 2, 1a. 10-25

A gonoszok esztelen tervei az igazzal szemben

Az istentelenek kezükkel és szavukkal hívják a halált, emésztődnek az utána való vágyakozásban, mintha barátjuk volna, és szövetséget kötnek vele, mert méltók rá, hogy az osztályrészévé legyenek.
     Csalfa észjárásuk miatt azt mondják egymásnak: „Bánjunk el a szegény igazzal, ne kíméljük az özvegyet, és a koros aggastyán ősz hajától ne riadjunk meg! Számunkra a hatalom legyen az igazságosság mércéje, mert a gyenge nem ér semmit. Leskelődjünk az igazra, mert terhünkre van. Szembeszáll tetteinkkel; bepanaszol bennünket törvényszegésért, és szemünkre hányja, hogy vétünk a tisztesség ellen. Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és az Úr gyermekének mondja magát. Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól, és szokatlanok az útjai. Hamis pénznek néz bennünket, és mint szemetet, kerüli az útjainkat. Az igazak végső sorsát meg boldognak hirdeti, és pöffeszkedve atyjának nevezi az Istent.
     Lássuk hát, igazak-e a beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut. Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten a pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, mert – saját szavai szerint – Isten oltalmában részesül!”
     Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért sem az erény jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni. Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, s akik vele tartanak, azok megtapasztalják.