Ferenc pápa: Az egyház Isten családja és annak is kell bizonyulnia!
Október 7-én a Szentatya arról beszélt az általános kihallgatás keretében, hogy mind az egyháznak, mind a társadalomnak családiasnak kell lennie, családias légkörnek és szellemiségnek kellene jellemeznie az emberek közötti kapcsolatokat a közös élet minden területén.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Néhány
napja kezdődött meg a püspöki szinódus, melynek témája: „A család hivatása és
küldetése az egyházban és a mai világban.” Az Úr útján járó család alapvető
fontosságú az Isten szeretetéről szóló tanúságtételben, ezért megérdemli az
egyház lehető legteljesebb odaadását. A szinódusnak az a feladata, hogy
megfogalmazza, mit jelent az egyháznak ez a gondoskodása és törődése. Kísérjük
főképp imádsággal és figyelemmel az egész szinódusi folyamatot. Ebben az
időszakban az egyház és a család közötti – joggal mondhatjuk, elszakíthatatlan
– kapcsolat néhány szempontjáról tartjuk a katekéziseket, figyelembe véve az
egész emberi közösség javát.
Ha
alaposan végignézzük, hogyan élik ma mindennapjaikat az emberek, azonnal
észrevesszük, hogy mindenhol szükség van egy családi szellemiséggel való nagy
dózisú injekcióra. A kapcsolatok stílusa ugyanis – a civil, gazdasági, jogi,
szakmai, állampolgársági kapcsolatoké mind – nagyon racionálisnak, formálisnak,
szervezettnek tűnik, ugyanakkor nagyon „dehidratáltnak”, élettelennek,
személytelennek is. Időnként elviselhetetlenné válik. Bár a mai társadalom
igyekszik inkluzív lenni a maga formáiban, a valóságban egyre több embert hagy
magányban és selejtez ki.
Látjuk
tehát, miért nyújt a család az egész társadalom számára egy sokkal emberibb
látásmódot: felnyitja a gyermekek szemét az életre – és nemcsak a látásukat,
hanem az összes többi érzéküket is – azáltal, hogy a szabad szeretetszövetségre
alapozott emberi kapcsolat egyik látásmódját képviseli. A család bevezet abba,
hogy szükségét érezzük olyan kapcsolatoknak, amelyeket a hűség, az őszinteség,
a bizalom, az együttműködés, a tisztelet jellemez. A család megtanít arra, hogy
betartsuk ígéreteinket, tiszteljünk minden egyes embert, vállalni tudjuk a
magunk és mások korlátozottságát. És azt is tudjuk mindnyájan, mennyire
helyettesíthetetlen szerepet tölt be a család a legkisebb, legsérültebb,
legsebzettebb, sőt életvitelükben legszerencsétlenebb tagjaira való
odafigyelésben. Aki a társadalomban ezeket a magatartásformákat gyakorolja, az
a család légkörében szívta őket magába, s biztosan nem az egymással való
versengésből vagy az önmegvalósítás vágyából tanulta meg.
Mégis
annak ellenére, hogy mindezt tudjuk, a mai társadalom nem ad kellő súlyt –
elismerést és támogatást – a családnak a politikai és gazdasági rendszerben.
Továbbmegyek: a család nem elég, hogy nem kapja meg a megfelelő elismerést, de
arra sem képes már, hogy eltanulását lehetővé tegye! Néha azt mondhatnánk,
hiába ért el oly nagy tudományos és technikai fejlődést, a modern társadalom
még nem képes arra, hogy ezt a tudást arra fordítsa, hogy az emberi
együttélésen javítson. Nemcsak az a baj, hogy a közös élet szervezése egyre
jobban beleütközik az alapvető emberi kötelékektől teljesen idegen
bürokráciába, hanem a társadalmi és politikai erkölcs is gyakran a hanyatlás
jeleit mutatja – agresszió, trágárság, megvetés jellemzi –, ami még a legkisebb
családi nevelés küszöbe alatt is jó mélyen van. Ebben a helyzetben a
kapcsolatok állati szintre süllyedésének a szöges ellentétei – vagyis a
technokratikus érzéketlenség és az amorális familizmus – összekapcsolódnak és
egymást táplálják. Ez paradoxon.
Az
egyház épp ezen a ponton ismeri fel történelmi jelentőségű küldetését a család
és az igazi családi szellemiség vonatkozásában: azzal kell kezdenie, hogy
alaposan felülvizsgálja saját életmódját. Azt mondhatnánk, hogy a „családi
szellemiség” az egyház alkotmánylevele: a kereszténységnek családként kell
megmutatkoznia és családnak kell lennie. Világosan megíratott: „Ti, akik
»távol« voltatok – mondja Szent Pál –, […] már nem vagytok idegenek és
jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef
2,13.19). Az egyház Isten családja, Isten családjának kell lennie.
Amikor
Jézus követésére hívta Pétert, azt mondta neki, hogy „emberhalásszá” teszi;
ehhez pedig új típusú hálók kellenek. Mondhatnánk, hogy ma a családok jelentik
az egyik legfontosabb hálót Péter és az egyház küldetése számára. Ez nem
rabságban tartó háló! Ellenkezőleg, megszabadít az elhagyás és a közömbösség
rossz vizeitől, amelyek sok emberi lényt a magány és a közöny tengerébe
fojtanak. A családok jól tudják, mit jelent az a méltóság, hogy gyermekeknek és
nem szolgáknak vagy idegeneknek vagy egy igazolványszámnak érezzük magunkat.
Innen,
a családtól kezdi meg Jézus az emberek közötti életét, hogy meggyőzze őket:
Isten sosem feledkezett meg róluk. Péter innen merít erőt szolgálatához. Az
egyház – engedelmeskedve Mestere szavának – innen evez ki a mélyre, azzal a
bizonyossággal, hogy csodálatosan nagy fogása lesz, ha így tesz. A
Szentlélektől vezetett szinódusi atyák lelkesedése bárcsak új lendületet adna
az egyháznak, hogy letegye a régi hálókat, és Urának szavában bízva új
halászatba fogjon. Buzgón imádkozzunk ezért! Krisztus egyébként ígéretet tett
nekünk és bátorított minket: ha még a gonosz apák sem tagadják meg a kenyeret
éhes gyermekeiktől, mennyivel inkább megadja Isten a Lelket azoknak, akik – bár
tökéletlenek – szenvedélyes kitartással kérik tőle (vö. Lk 11,9–13)!
Az
általános kihallgatáson Ferenc pápa külön köszöntötte a magyar
híveket:
Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat, akik Budapestről és
Gyulafehérvárról érkeztek Tamás József segédpüspök kíséretében. Isten
éltessen! Különösen is köszöntöm a Szépvíz kórus
karmesterét és tagjait. Holnap üljük meg Magyarok Nagyasszonya
ünnepét. Az ő közbenjárását kérve szívből adom kedves mindnyájatokra
apostoli áldásomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése