Zsolozsma CCLXXXVII.

A Siralmak könyvéből 

5, 1-22
Könyörgés a nép megváltásáért 

 
Emlékezz, Uram, hogy mi történt velünk, nézz ránk, tekints szégyenünkre. Örökrészünk bitorlók kezére szállt, házaink idegenekre. Apátlan árvákká lettünk, anyáink szinte özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, fánkat is meg kell fizetnünk. Nyakunkon vannak hajszolóink, kifulladunk, de nem pihenhetünk. Egyiptomnak, majd Asszíriának adtunk kezet, hogy kenyérrel jóllakhassunk. Atyáink vétkeztek, de ők már nincsenek, és bűneik terhét mi viseljük. Szolgák uralkodnak rajtunk, és nincs, aki megszabadítson kezükből. Életünk kockáztatásával szerezzük be kenyerünket, szembeszállva a pusztában a karddal. Bőrünk úgy izzik, mint a kemence az égető hőségtől. Az asszonyokat meggyalázták Sionban, a hajadonokat Júda városaiban. A főembereket saját kezükkel akasztották fel, s az öregekre sem voltak tekintettel. Az ifjakat befogták malmot hajtani, s a gyerekek megrokkantak a fahordásban. A vének nem gyülekeznek már a kapukban, a fiatalok abbahagyták a mulatságot. Szívünk vidámsága eltűnt, táncunk gyászra fordult. Lehullt fejünkről a korona, jaj nekünk, mert vétkeztünk! Szívünk ezért lett szomorú, ezért homályosodott el a szemünk. Mert elpusztult a Sion hegye, sakálok tanyáznak rajta. De te, Uram, mindörökké megmaradsz, nemzedékről nemzedékre áll királyi széked. Miért is feledkeztél el rólunk végleg? Miért hagysz el oly sokáig minket? Téríts minket magadhoz, Uram, és mi megtérünk, fordítsd jóra napjainkat, úgy mint régen. Vagy tán végképp elvetettél minket, olyannyira haragszol ránk?