Évközi huszonötödik hét hétfője

Évközi huszonötödik hét hétfője

Az elmúlt szombaton a magvetőről szóló példabeszéd kapcsán már elmélkedtünk arról, hogy egyrészt Jézust tekinthetjük a hasonlat főszereplőjének, hiszen az örömhír magjait ő hinti az emberi szívekbe, másrészt pedig nekünk is az örömhír továbbadóivá érdemes válnunk. E kettős értelmezés vonatkozik a mai példázatra is, amelyet a mi Urunk a házban világító lámpásról mond. A lámpa, illetve annak fénye és ragyogása jelentheti a hitet, a szeretetet, amely szétárad az emberekre a világban. De ki gyújtja meg ezt a fényt? Mindenekelőtt az Úr Jézus, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Ő a fény hordozója, aki meggyújtja szívünkben a hit lángját. Ő ajándékozza nekünk értelmünk világosságát, hogy minden élethelyzetben felismerjük Isten akaratát és megtegyük azt.
Amikor Szent Lukács megírja evangéliumát, már létezik keresztény közösség, amely az apostoli igehirdetés által már megkapta a hit világosságát, és amely közösség tagjai lassan kezdik megérteni, hogy Krisztus világító feladatát nekik kell folytatniuk. A jézusi hasonlatban szereplő ház tehát már az Egyházat jelenti, amely közösségbe belépve mindenki megláthatja a hit világosságát.
Krisztus rám ragyogó világosságát nekem is sugároznom kell a hitetlenség sötétségében élők felé, hogy ők is rátaláljanak az igazi világosságra.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, megszégyenülten állunk előtted, mert megosztottuk egyetlen egyházadat. Mindenki úgy véli, hogy úgy kell hinnie és élnie, ahogyan őseitől örökségként kapta. Bocsásd meg, hogy az igazság megvallásában sokszor kemények és szeretetlenek voltunk, hogy hagyományaink miatt megosztottak vagyunk és nem értjük meg egymást.
M. Seitz-Fr. Thlele