A pápa homíliája a Cobre-i Szeretet Szűzanyja kegyhelyen: Gyöngédség forradalma

A Cobre-i kegyhely az ország máriás szíve: éltet - EPA

​ ​

Kubai útjának harmadik, utolsó napján Ferenc pápa a Cobre-i Szeretet Szűzanyja kegyhely bazilikában reggel nyolc órakor szentmisét mutatott be a Szűzanya tiszteletére.

Homíliájában Ferenc pápa arról elmélkedett, hogy hogyan változtatja meg életünket Isten jelenléte. Amikor Isten meglátogat bennünket, mindig arra késztet, hogy kilépjünk otthonunkból, elinduljunk a többiek felé. Meglátogat, hogy mi is meglátogassuk testvéreinket, találkozik velünk, hogy találkozásra késztessen, szeret bennünket, hogy mi is szeressünk. Ezt sugallja a szentmisén elhangzott evangéliumi szakasz, Máriának Erzsébetnél tett látogatása.

Mária, az első tanítvány, egy 15-17 év körüli lány, akit Palesztina egy falujában meglátogatott az Úr, hírül adva neki, hogy az Üdvözítő anyja lesz. Mária távolról sem gondolta ekkor azt, hogy ezután majd mindenki őt segíti és szolgálja: útrakelt, hogy szolgáljon, segítsen unokanővérének, Erzsébetnek. Az öröm, amely annak a tudatából fakad, hogy Isten velünk van, népünkkel van, felébreszti szívünket, elindítja lábunkat, arra késztet, hogy kilépjünk otthonunkból, hogy megosszuk a kapott örömöt, szomszédaink, rokonaink „zavarba ejtő” helyzeteiben.

Az evangélium elbeszéli, hogy Mária sietve, lassú, de kitartó léptekkel hagyta el otthonát, olyan léptekkel, amelyek tudják, hová mennek, amelyek nem szaladnak, hogy túl gyorsan „érkezzenek meg”, és nem lassúak, hogy soha ne „érkezzenek meg”. Mária, az első tanítvány, akit az Úr meglátogatott, elindult látogatóba. És attól az első naptól kezdve ez mindig sajátos jellemzője maradt. Olyan asszony volt, aki sok férfit és nőt, gyermeket és időset, fiatalt látogatott meg. Meglátogatott és elkísért számos népet drámai időszakokban; oltalmazta mindazok küzdelmét, akik szenvedtek, hogy megvédjék gyermekeik jogait. És most is szüntelenül elhozza nekünk az élet Szavát, Fiát, a mi Urunkat.

A kubai haza a Szeretet Szűzanyja iránti tisztelet melegében született és növekedett

Anyai jelenléte ezt a földet is meglátogatta. „Mária különleges formát adott a kubai léleknek, felébresztve a kubaiak szívében az Isten, a család és a haza iránti szeretet legszebb eszményképeit” – utalt a pápa a kubai püspökök szavaira. Ezt megerősítették száz évvel ezelőtt azok a kubaiak is, akik XV. Benedek pápától kérték, hogy nyilvánítsa a Szeretet Szűzanyját Kuba védőszentjének.

„Sem a szerencsétlenségek, sem a nélkülözések nem tudták kioltani a hitet és a szeretetet, amelyet katolikus népünk vall a Szűzanya iránt. Sőt, az élet legnagyobb viszontagságai közepette, amikor közel volt a halál vagy a csüggedés, mindig úgy virradt fel ennek az áldott Szűznek a víziója, aki valódi kubai, mint világosság, amely minden veszélyt eloszlat, mint vigasztaló harmat... mert így szerették őt felejthetetlen anyáink, így áldják őt hitveseink”.

Hála a nagymamáknak, a hit fennmaradt a családok mindennapjaiban

Ezen a kegyhelyen, amely őrzi Isten Kubában zarándokló hűséges, szent népének emlékezetét, Máriát a Szeretet Anyjaként tisztelik. Itt őrzi gyökereinket, önazonosságunkat, hogy ne vesszünk el a kétségbeesettség útjain. A kubai nép lelke fájdalmak, nélkülözések között kovácsolódott, amelyek azonban nem tudták kioltani a hitet. Ez a hit fennmaradt, hála sok nagymamának, akik lehetővé tették az otthon mindennapjaiban Isten élő jelenlétét, a megszabadító, megerősítő, gyógyító, bátorságot adó és biztos menedéket nyújtó Atya jelenlétét, egy új feltámadás jeleként. Nagymamák, anyák és sokan mások, akik gyöngédséggel és szeretettel a vizitáció, a bátorság, a hit jelei voltak unokáik számára, családjaikban. Nyitva tartottak egy kis rést, amely olyan kicsiny volt, mint egy mustármag, és amelyen keresztül a Szentlélek továbbra is elkísérte e nép szívdobbanását. És „Valahányszor Máriára tekintünk, újra felébred bennünk a gyengédség és a szeretet forradalmi erejébe vetett hitünk” – idézett a pápa Evangelii gaudium k. apostoli buzdításából (288).

Máriához hasonlóan éljük meg a gyöngédség forradalmát

Nemzedékről nemzedékre, napról napra arra kaptunk meghívást, hogy megújítsuk hitünket, hogy megéljük Máriához, a Szeretet Anyjához hasonlóan a gyöngédség forradalmát. Arra kaptunk meghívást, hogy „kilépjünk otthonunkból”, hogy szemünket és szívünket tartsuk nyitva testvéreink számára. A mi forradalmunk a gyöngédségen keresztül valósul meg, az örömön át, amely mindig közelséggé, együttérzéssé válik, és arra késztet, hogy szolgáljuk testvéreinket. Hitünk arra késztet, hogy útnak induljunk, hogy megosszuk másokkal örömeinket és fájdalmainkat, reményeinket és kudarcainkat, hogy meglátogassuk a betegeket, a bebörtönzötteket. Máriához hasonlóan mi is olyan egyház akarunk lenni, amely szolgál, kilép otthonából, templomaiból, sekrestyéiből, hogy elkísérje az életet, támaszt nyújtson a reménynek, az egység jele legyen. Mint Mária, a Szeretet Anyja, olyan egyház akarunk lenni, amely kilép otthonából, hogy hidakat építsen, falakat döntsön le, elvesse a kiengesztelődés magvait. Máriához hasonlóan olyan egyház akarunk lenni, amely el tudja kísérni népe minden „zavarba ejtő” helyzetét.

Máriához hasonlóan lépjünk a látogatás ösvényeire

Ez a mi legértékesebb „vörösrézünk”, ez a mi legnagyobb gazdagságunk és ez a legjobb örökségünk, amelyet az utókornak hagyhatunk: mint Mária, tanuljunk meg útrakelni a látogatás ösvényein. Tanuljunk meg Máriával imádkozni, mert imája színültig van emlékezettel és hálával; imája Isten zarándok népének himusza. Élő emlékezete annak, hogy Isten közöttünk van; örökös emlékezete annak, hogy Isten tekintetre méltatta népe alázatát, felkarolta szolgáját, mint ahogy azt megígérte atyáinknak és utódaiknak mindörökre.