Évközi tizennyolcadik vasárnap

Évközi tizennyolcadik vasárnap

Emlékezés, áldozat, várakozás

 
A múlt vasárnapi evangéliumban a csodálatos kenyérszaporítást olvastuk. Jézus csodájának köszönhetően az öt kenyér és a két hal olyannyira sokká változott, hogy az ételből több ezer ember lakott jól. A csoda arra ösztönözte az embereket, hogy Jézust ki akarták kiáltani királyukká, de ő nem engedte ezt, eltávozott a nép köréből. Az eset folytatásaként a nép keresni kezdi őt, majd amikor megtalálták, Jézus beszédet intézett hozzájuk az örök élet kenyeréről, megvilágítva cselekedetének jelentőségét és előremutató célját az Oltáriszentségre. Ezt a beszédet - amelyet témájának megfelelően eucharisztikus beszédnek nevezünk - tartalmazza három részletben a mai és a következő két vasárnap evangéliuma. A szöveg megvilágítja Jézusnak az utolsó vacsorán végzett cselekedetének, tudniillik az Oltáriszentség alapításának lényegét és tartalmát. Foglaljuk össze legalább vázlatszerűen mai elmélkedésünkben, továbbá a következő vasárnapokon, hogy katolikus keresztényként mit hiszünk az Eucharisztiáról.
Az utolsó vacsora eseményéről Máté, Márk, Lukács evangélisták és Szent Pál apostol számolnak be. Valamennyi leírás tartalmazza azt a négy elemet, amely a szentmisében is megmutatkozik. Először is azt, hogy az Eucharisztia ünneplése emlékezés, emlékezés egy múltbeli cselekedetre, az Úr Jézus tettére. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) - mondta egykor Jézus és az ő szavait idézi a miséző pap az átváltoztatáskor. Másodszor: ennek az emlékvacsorának hatása van a jelenben mindazokra, akik részt vesznek rajta. Krisztus cselekedete megismétlődik, áldozata jelenvalóvá válik, hogy az ünneplő hívők az új szövetség népévé váljanak. A harmadik közös elem a jövőre mutat. Mindazok, akik együtt ünneplik az Oltáriszentséget és hisznek Jézus valóságos jelenlétében, az Úr második eljövetelére, azaz egy jövőbeli eseményre várakoznak. Erre utalnak a szentmisében elhangzó szavak: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” A negyedik közös vonás, hogy hálaadásról van szó, hiszen az Úr hálaadással kezdi cselekedetét és mi is hálaadásként mutatjuk be azt a megváltásért.
Mindezek fényében láthatjuk, hogy Jézus utolsó vacsorája és a mi szentmisénk jelképes, ugyanakkor valóságos cselekedet. Jelképes abban az értelemben, hogy Krisztus egyszeri és megismételhetetlen áldozatát, az ő megváltó kereszthalálát és üdvözítő feltámadását hozza el a jelenbe. Valóságos abban az értelemben, hogy áldozata jelenvalóvá válik, hogy ahhoz a mi áldozatunk és hálaadásunk is kapcsolódhasson, és létrejöhessen a valóságos találkozás Isten és az ember, az Oltáriszentségben jelenlévő és önmagát ajándékozó Krisztus és a hívő ember között.
Az Úr utolsó vacsorájának eseménye és minden szentmise azt a vágyat fejezi ki, hogy az ember a lehető legbensőségesebb találkozást, egyesülést akarja Istennel és Isten is találkozni akar az emberrel. Isten bennünk akar élni, lelkünket akarja táplálni, egyesülni szeretne velünk, önmagát adja nekünk és azt szeretné, hogy mi is neki adjuk magunkat. Mivel ez a szentáldozásban valósul meg, ezért törekedjünk arra, hogy teljessé legyen a szentmisén való részvételünk, áldozatunk és hálaadásunk a szentáldozás által.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Az Eucharisztia ünneplésén, a szentmisén való jelenlétünk alkalmat ad arra, hogy ne kívülállóként szemléljük az Oltáriszentség titkát, hanem részesedjünk a te áldozatodból és feltámadásodból. A szentáldozás által közösségre lépünk, egyesülünk veled, ugyanakkor lelki közösségre lépünk embertársainkkal is, mert mindannyian az egy kenyérből, a te szent testedből részesülünk. Urunk, te önmagadat adod nekünk az Oltáriszentségben. Örömmel fogadjuk el a te csodálatos és örök életet biztosító ajándékodat. Újítsd meg a mi életünket, hogy életünk Istennek felajánlott ajándék legyen!