Évközi tizenkilencedik hét vasárnap

Évközi tizenkilencedik hét vasárnap

Valóságos jelenlét

 
Mai elmélkedésünkben folytassuk azokat a gondolatokat, amelyeket a múlt vasárnap elkezdtünk az Oltáriszentségről, az Eucharisztiáról. A kenyerek és halak megszaporításának csodája lehetőséget adott Jézusnak arra, hogy arról a kenyérről beszéljen a népnek, amelyet majd ő fog adni, tudniillik az ő testéről az Oltáriszentségben. Szavai így hangzanak: „Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,50-51). E kijelentése alapozza meg azt a hitünket, hogy az Úr valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, azaz az átváltoztatott kenyérben és borban. Amikor a miséző pap a szentmisében a Szentlélek lehívását követően kimondja az átváltoztatás szavait, akkor a kenyér (ostya) Krisztus testévé, a bor pedig az ő vérévé változik át, s ezért nem csupán jelképes, hanem valóságos jelenlétről beszélhetünk.
A valóságos jelenlét hite az Oltáriszentséggel kapcsolatos hitigazságok közül minden bizonnyal a legrégebbi, időben megelőzi azokat a tanításokat, amelyek annak szentségéről és áldozat jellegéről szólnak. Az Eucharisztiát azért nevezhetjük az „élet kenyerének” vagy „élő kenyérnek,” mert az életet adó Krisztus ajándéka, aki önmagát adja nekünk ebben a szentségben. A szentáldozás által az élő Krisztust vesszük magunkhoz, aki éltet bennünket. Ez a hatás csak akkor valósulhat meg, ha jelenléte túlmutat a jelkép határán, annak korlátozottságán, azaz jelenléte valóságos az Oltáriszentségben. Itt is láthatjuk e szentség jövőre vonatkozó hatását: aki a szentáldozás által egyesül az élő Krisztussal, az az örök élet várományosa. Krisztus tehát az ajándékozó. Ő adja nekünk önmagát, ő adja nekünk az életet és az örök életet. Ő adja nekünk az örök élet kenyerét és e kenyérben önmagát. Mi pedig elfogadjuk őt, magunkba fogadjuk őt a szentáldozáskor.
Érdemes rámutatnunk arra is, hogy ez a valóságos és maradandó jelenlét amellett, hogy lehetővé teszi az egyesülést Krisztussal a szentáldozásban, megalapozza azt, hogy Krisztus testét őrizzük templomainkban és imádjuk azt. Az Úr jelenléte nem korlátozódik csupán a szentmise ünneplésének idejére, hanem azt követően is megmarad az átváltoztatott kenyérben. Ennek köszönhetően őrizhetjük és őrizzük e szentséget templomainkban, hogy a hívők oda betérvén találkozhassanak a valóságosan jelenlévő Úrral és kifejezhessék iránta tiszteletüket, amely a vallásos tisztelet legmagasabb formáját, az imádást jelenti.
Ezen a ponton feltétlenül érdemes tisztáznunk, hogy az Oltáriszentség titok az emberi értelem számára. Önmagában az is titok, hogy miként lehetséges az Úr jelenléte a kenyérben és a borban, és az is, hogy miként valósul meg a kenyér és a bor átlényegülése a pap szavaira, miközben azok külső formájukat megőrzik. De mégsem e titok megértésére kell elsősorban törekednünk, hanem arra, hogy létrejöjjön a találkozás, azaz magunkhoz vegyük Krisztus testét. Továbbá: szép és dicsérendő, ha valaki időt tud szakítani arra, hogy részt vegyen a közösségi szentségimádásokon vagy alkalmanként egy kis időre egyénileg tér be e célra a templomba, de még fontosabb a szentáldozás, hiszen ez nyújtja számunkra a legközvetlenebb találkozást Jézussal.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Bűneink miatt méltatlanok vagyunk arra, hogy magunkhoz vegyük szent testedet, de a szentgyónásban megszabadulhatunk bűneinktől. Szükségünk van arra, hogy Isten eltörölje bűneinket és találkozzunk veled, aki önmagadat adod nekünk az Oltáriszentségben. Nem utasítjuk vissza barátságodat és ajándékodat, hanem örömmel vesszük magunkhoz a szentáldozáskor szent testedet, amely az örök élet kenyere számunkra. Te vagy minden szeretet forrása és szereteted jele az, hogy nekünk adod magadat. Szereteted viszonzásaként neked ajánljuk életünket.