Évközi tizenhatodik vasárnap

Évközi tizenhatodik vasárnap

Keresztény küldetésünk

 
A múlt vasárnapi evangélium az apostolok missziós útra küldéséről szólt. Témájában ezt a részt folytatja a mai, amely arról számol be, hogy a küldöttek visszatérnek útjukról. E kettő között található egy kitérő, amely szerint Heródes Antipász megöleti Keresztelő Jánost (vö. Mk 6,14-29). János halálának elbeszélése kitölti azt az időbeli űrt, ami az apostolok elküldése és visszatérése között van. Az apostolok távolléte idején Jézus nem tesz semmit, legalábbis semmilyen cselekedetét nem jegyzi le Márk evangélista ebből az időből. Jogosan állíthatjuk, hogy tanítványai, apostolai nélkül Jézus nem tanít, és nem tesz egyetlen csodát sem. Megtehetné, de mégis inkább visszahúzódik egy kis időre, mert azt akarja, hogy tanítványai minden tevékenységének részesei legyenek, hiszen feltámadását és mennybemenetelét követően arról fognak majd tanúskodni, amit személyesen átéltek Mesterük mellett.
Kissé sajnálkozunk azon, hogy az evangélista egy félmondattal túlteszi magát az apostolok beszámolóján visszatérésüket követően. Tulajdonképpen semmit nem tudunk meg abból, mennyi ideig voltak távol, merre jártak, kikkel találkoztak, hogyan tanítottak, mit tettek, illetve, hogy mi volt szolgálatuk eredménye. Jézus figyelmességének jeleként értékelhetjük azt a mozzanatot, hogy miután észrevette, hogy apostolainak még evésre sincs ideje, egy elhagyatott helyre viszi őket annak érdekében, hogy kipihenhessék magukat. Az elbeszélő ezen megjegyzése ugyanakkor előkészíti a következő nap eseményét, mikor a pusztában tartózkodó és táplálék nélkül maradt nagy népsokaságot Jézus jóllakatja, azaz a csodálatos kenyérszaporítást (vö. (Mk 6,35-44).
Mai elmélkedésünkben érdemes kitérnünk keresztény küldetésünkre, hiszen miként egykor Jézus útnak indította apostolait, hogy az ő nevében tanítsanak, ugyanúgy mi is azt a küldetést kapjuk tőle, hogy folytassuk szolgálatát a világban. Bennünket is Krisztus küld, mi is az ő követségében járunk. E küldetést mindannyian a keresztség felvételekor kapjuk meg, s ehhez kapjuk a Szentlélek megerősítését a bérmálás szentségében. Soha ne gondoljuk azt, hogy a hit hirdetése csak az egyházi személyek, a püspökök és a papok feladata, hiszen ez valójában minden keresztény ember kötelessége. Soha ne gondoljuk azt, hogy alkalmatlanok vagyunk a tanúságtételre, mert valójában nem a mi személyünk a fontos, hanem az, akinek küldöttei vagyunk, vagyis Krisztus. Lehet, hogy emberi képességeinket kevésnek tartjuk egy ilyen felelősségteljes szolgálathoz, de nem is arra kell építenünk, hanem a Szentlélek kegyelmére, amely mindenkit megerősít a hitben és a tanúságtételben. A kifogások keresése és a mentegetőzés helyett inkább gondoljunk azokra, akikhez küldetésünk szól: a reményvesztett emberekre, az igazságot keresőkre, a szeretetre éhezőkre. Gondoljunk azokra, akik keresik azokat az értékeket, amelyek boldogságukat jelentik, s akik talán még nem is gondolják, hogy a boldogságot Isten adja. Gondoljunk azokra, akik általunk és tanúságtevő életünk által ismerik meg a minden embert üdvözíteni akaró Istent.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Az általad küldött apostolok nem a maguk útját járták, hanem a te utadat. Nem saját elképzeléseik és vágyaik ösztönözték őket, hanem azzal a meggyőződéssel mentek, hogy a te küldötteid. Példájuk láttán és azt követvén mi is alázattal és engedelmességgel indulunk, mert nem a saját elképzeléseink vagy akaratunk útján szeretnénk haladni, hanem az Isten által számunkra kijelölt úton előbbre jutni. Te a szentmisében magadhoz hívsz minket. Tanításod hallgatása és a szentáldozás adjon erőt mindennapi feladataink végzéséhez a munkahelyen és otthon, családunk körében!