Áldott légy! 3.

Laudato si’ – II. Az enciklika címe: Laudato si’

Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

Amikor a konklávé zárásakor Jorge Mario Bergoglio jezsuita bíboros felvette a Ferenc nevet, sok találgatás látott napvilágot: talán Xavéri Ferencre, a nagy jezsuita misszionáriusra utal? Vagy éppenséggel Szalézi Ferencre, a média védőszentjére? Ő maga tette világossá első sajtóaudienciája során, hogy „névadója” Assisi Szent Ferenc, a Poverello, Isten szegénykéje. Mi az oka ennek? Cláudio Hummes bíboros utolsó intése a még bíboros Bergoglióhoz: „Ne feledkezz meg a szegényekről” – s az erre következő gondolatfutam a frissen megválasztott Péter-utód lelkében a szegénységről, a háborúról és a békéről. Ám ez hamar kiegészült egy szemponttal, amely teljesen világossá vált az első Szent Péter téren, Szent József főünnepén bemutatott misén: József a custos, a védelmező, az oltalmazó. Ez olyan hivatás, amely nemcsak a keresztényeké, de egyetemesen minden emberé, és Assisi Ferenc jegyében kiterjed a teljes teremtett világra. A környezetvédelemről, vagy ahogy keresztényként talán helyesebb hívnunk: teremtésvédelemről szóló enciklika megszületése tehát az első pillanattól kezdve szerepelt a pápa prioritási listáján.

Az első enciklika azonban még a benedeki örökség felvállalását és továbbvitelét jelentette (Lumen fidei). Az első teljesen „ferenci” szöveget az Evangelii gaudium kezdetű, a 2012-es újevangelizációs szinódust követő apostoli buzdítás képezte, amely kijelölte az egyház missziós megtérésének, megújulásának az útját. Ez volt a pápa „programbeszéde”, amely az előttünk álló évekre kijelölte az egyház előrehaladásának az útját (ld. EG 1).

Hit és hitátadás – az első két nagyobb dokumentumnak ez a témája. Ezekhez látszólag alig kapcsolódik a mostani, vagyis a „közös otthon” védelméről szóló. Ez azonban csak a felszínen, a látszat szintjén van így. Ugyanis ahogy elkezdjük olvasni az új enciklikát, legalábbis két dolog nyilvánvalóvá válik:

1) A tónus, az alkalmazott szófordulatok és látásmód teljességgel ismerős az Evangelii gaudiumból. Ahogy ott, úgy itt is egy „kiáltást hallunk meg” (EG 187–192 és LS 2): az első esetben a szegényekét, a második esetben a „Föld anyáét” (Assisi Ferenc: Naphimnusz). Erre kell válaszolnunk, valamiféle nem csak elméleti, de gyakorlati választ adnunk.

2) Itt tárul fel a válaszadás hitbeli mélysége: ahogyan a szegényeknek nyújtott szolgálat nem szociológiai vagy filozófiai kategória (EG 198), úgy Föld anyánk óvása és védése sem csupán tudományos, „környezetvédelmi” kérdés, hanem a hitből fakadó felszólítás és küldetés (LS 13–16).

E két szempontot szépen egyesíti az enciklika címe, amely Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát visszhangozza, azt a csodálatos költeményt, amelyet Umbria zöld völgyére tekintve, a San Damiano-kápolna mellett szerzett a 13. századi szent. Hiszen a teremtett szépség szemlélése felemeli a lelket a teremtetlen és teremtő Szépségig: magához Istenhez. Amikor az ember tudatára ébred, hogy a teremtésben mennyi „fivére” és „nővére” hirdeti az Alkotót, hirtelen észreveszi, hogy hite is elmélyül, lelke is kitágul. A pápa joggal idézi Szent Pál apostol gondolatát (Róm 8,22), aki kozmikus-eszkatologikus távlatban ír az „egész teremtett világról”, amely sóhajtozik (s ez a szülés kínját kísérő sóhaj), mígnem megnyilvánulnak Isten fiai – vagyis a fizikai mindenség és az ember sorsa elválaszthatatlan (LS 2). Az én személyes üdvösségem kérdése elválaszthatatlan attól a teremtett világtól, amelyben élek. Senki sem hiheti, hogy ő maga odaállhat Isten elé úgy, hogy közben fájdalmat, szenvedést, pusztulást okoz azoknak a „fivéreknek” és „nővéreknek”, akikről a Naphimnusz énekel. Nem lehet hitelesen hinni, hitet átadni anélkül, hogy közben ne töltenénk be Istentől kapott küldetésünket, amely a teremtett világ „őrzésére és gondozására” irányul (ld. Ter 2,15).