Zsolozsma CLXXXVI.

Jób könyvéből

 32, 1-6; 33, 1-22
Elihu az isteni titkokról beszél 

A három férfi felhagyott vele, hogy Jóbnak felelgessen, mert igaz volt a saját szemében. Ekkor fölgerjedt a Rám nemzetségből való Barákel fiának, a buzi Elihunak a haragja. Jób ellen támadt fel haragja, mert az Isten előtt igaznak gondolta magát. Három barátjára is mérges volt, mert nem találták el a feleletet, és így eltűrtek, hogy Istent meghazudtolja. Míg azok beszéltek, addig Elihu várt. Mert azok idősebbek voltak, mint ő. Amikor azonban Elihu látta, hogy a három férfi nem tud többé mit válaszolni, fölgerjedt haragja. Ekkor hozzákezdett Barákel fia, Elihu, és így szólt: „Fiatal vagyok még, ti pedig már őszek, ezért tartózkodtam, aztán szégyelltem is tudtotokra adni, mi a véleményem. Tehát, Jób, figyelj most minden egyes szómra, minden beszédemet jegyezd meg magadnak! Lám, szólásra nyitottam a számat, nyelvem máris forog a szám üregében. Bölcs mondásokat súg majd a szívem, ajkam a színtiszta igazat beszéli. Istennek éltető lelke teremtett meg, a Magasságbeli lehelete éltet. Hogyha képes vagy rá, adj nekem választ, adj magyarázatot, és szállj velem szembe! Olyan vagyok, mint te, lásd, nem mint az Isten, én is csak agyagból vétettem. Tőlem nem kell félned, ne rémítsen semmi, még a kezem sem nehezedik rád. Valóban, te fülem hallatára mondtad, tisztán ki is vettem szavaidnak hangját: „Tiszta vagyok, és nincsen semmi bűnöm, mocsoktalan vagyok, nincsen bennem vétek. Csakhogy ő ürügyet keres ellenem, úgy tekint rám, mintha ellensége volnék. Kalodába zárta a lábamat, és szemmel tartotta minden utamat.”Nézd, én mondom neked, ebben nincs igazad, mert nagyobb az Isten, mint bármelyik ember. Azért hát ellene miért háborogtál, hogy minden szavadra nem ad feleletet? Mert egyszer az Isten ily módon beszél, máskor meg másképpen szól, de nem vesszük észre. Álomlátásokban, éjjeli képekben, amikor még álom borul az emberre, és akkor, amikor ágyában szendereg. Ilyenkor megnyitja az emberek fülét, felriasztja őket ijesztő jelekkel, hogy tettétől visszatartsa az embert, hogy az emberekből kiűzze a gőgöt; hogy az alvilágtól megmentse a lelkét, attól, hogy életét dárda oltsa ki. Fekvőhelyén fájdalom figyelmezteti, szüntelen háborgás van a tagjaiban. A kenyértől undorral fordul el élete, kedvenc ételétől undorodik lelke. A húsa elalszik, már nem is látható; nem látható egyéb, mint csupasz csontváza. Máris közeledik lelke a sírjához, élete a helyhez, hol a holtak laknak.”