2015. május 25., hétfő

Pünkösdhétfő



Pünkösdhétfő


Az Atya önmaga tökéletes képmását minden lény ősmintájának rendelte. Fia nem istenségével lett ősmintája a teremtett világ minden részének, hanem megtestesülése révén. A milliárdnyi csillagból álló tejútrendszer mind a Betlehemben megszületett kisded alakjának korai anyagiságát valósította meg évmilliókkal megelőzve magát a megtestesülést. Emberi lelke az angyalvilág és a fokozatosan szaporodó emberlelkek ősmintájaként valósult meg az angyali üdvözlet alkalmával Názáretben. A kis Jézus kilenc hónap rejtett magzatélet után mutatkozott be Betlehemben az esemény tanúi, a betlehemi pásztorokat informáló hírmondó és számára az első szellemi élményt dalba-szövő angyali seregek előtt. Valószínűleg kevés hívőnek jut eszébe az idillikus karácsonyi éjféli misén, hogy ez az esemény öröktől fogva élt Istenben, az angyalok teremtése óta az angyalkórusok tudatában, és lett nyilvánvaló örömforrás Betlehemben. Nekünk az évente visszatérő örömünnep a lényeg. A mélyebben gondolkodó híveknek már eszébe jut az is, hogy egy öröktől fogva elrejtett esemény nyilvánossá tételéhez Isten az akkori világ legnagyobb urának, Augusztus római császárnak kellett közreműködnie. Majd az üres juhistállóban végbement csodálatos beteljesülés tényleges hírnökei egyenesen a végtelen messzi mennyországból érkeznek a pusztában juhaikat őrző pásztorokhoz: „Egyszer csak ott termett mellettük az Isten angyala, és az Úr fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal azt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”(Lk 2,9-14) Mindezt nem emberek tervezték, hanem az, akiről a Ter 1,2-5-ben olvassuk az igazi kezdetekről: „a föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap”. Szent János apostol és evangélista pedig így vezeti be nagy Jézus-életrajzát: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”. (Jn 1,1-5) Mindez nem valami költői álom, hanem a leggyönyörűbb valóság. Milyen kár, hogy e csodaszép titokvilág kibontakozása után még a karácsonyi ünnep alkalmával is csak az emberiség egy harmada figyel fel az értünk megalkotott és a számunkra valóra váltott valóságra. Amikor Jézus már három évtizede a földön élt, elkezdte nyilvános működését, lassan-lassan felfigyeltek rá az emberek. Egy öreg vallásos zsidó farizeus késő esti órában kérezkedett be Jézus szállására: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket véghezvinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten. Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát”. (Jn 3,2-3) Az öreg farizeus figyelme fennakad az „újra születésen”. Nem érti. Jézus addig-addig serkenti figyelmét, amíg rátalál néhány fogódzópontra: Itt nem az édesanyánkra lesz újra szükségünk, aki csupán a testünket tudta egyszer foganni és megszülni erre a földi életre. Amit Jézus kínál, az újfajta életmód: a már élők kaphatnak Istentől: a Szentlélek átnevelhet bennünket az igazság és a szeretet világára.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése