2015. május 20., szerda

Ferenc pápa: Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből!



Ferenc pápa: Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből!

Ferenc pápa a családról szóló katekézisét folytatva a családon belüli nevelés másra átruházhatatlan feladatáról elmélkedett a Szent Péter téren tartott szerdai általános kihallgatás keretében május 20-án.


Ma, kedves testvéreim, mivel láttam, hogy sokan családostul vagytok jelen, szeretnélek így köszönteni titeket: Isten hozott minden családot, jó napot minden családnak!
Folytatjuk a családról szóló katekézisek sorát. Ma a család egyik lényegi jellemzőjéről, vagyis arról az alapvető feladatáról lesz szó, hogy nevelje a gyermekeket, hogy azok felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt felelősségben.
Nagyon szép az, amit az imént hallottunk Szent Pál apostoltól: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Ez bölcs szabály: úgy kell nevelni a gyermekeket, hogy hallgassanak szüleikre, engedelmeskedjenek szüleiknek, akik viszont nem parancsolgathatnak visszatetsző módon, hogy ne keserítsék meg gyermekeiket. A gyermekeknek ugyanis úgy kell növekedniük, hogy ne kedvetlenedjenek el, lépésről lépésre. Ha ti, szülők azt mondjátok gyermekeiteknek: „Menjünk fel azon a lépcsőn”, és kézen fogjátok őket, és lépésről lépésre felsegítitek, az rendben van. Ha viszont azt mondjátok: „Menj fel!” – „De nem bírok!” – „Menj már!” – nos, ezt hívják a gyermekek elkedvetlenítésének és megkeserítésének: ha olyasmit kértek tőlük, amire nem képesek. Ezért a szülők és gyermekeik közötti kapcsolatban bölcsességnek, nagy egyensúlynak kell lennie. Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek, ez tetszik Istennek. Szülők, ne keserítsétek meg gyermekeiteket azáltal, hogy olyasmit kértek, amire képtelenek. Úgy kell velük törődni, hogy felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt felelősségben.
Az, hogy a nevelés a család egyik lényegi feladata, magától értődő kijelentésnek tetszhet, de manapság sem hiányoznak a nehézségek. Nehéz a nevelés azoknak a szülőknek, akik csak este látják gyermekeiket, amikor fáradtan hazaérkeznek a munkából. Már akinek egyáltalán van munkája! Ez még nehezebb az elvált szülők számára, akiknek élethelyzete is megnehezíti a nevelést. Szegénykék, nehezen jöttek ki egymással, elváltak. Nagyon sokszor túsznak használják a gyermeket: az apa rosszakat mond neki az anyjáról, az anya rosszakat mond neki az apjáról, és ez nagyon ártalmas. Én viszont azt mondom az elvált szülőknek: soha, de soha ne használjátok túsznak gyermekeiteket! Ti elváltatok, sokféle nehézség és ok miatt, az élettől ezt a megpróbáltatást kaptátok, de ne gyermekeiteknek kelljen a válás súlyát hordozniuk! Ne használjátok túszként a házasfél felé: azt hallva kell felnőniük, hogy az anya jókat mond az apjukról, még ha nincsenek is együtt, és az apa jókat mond az anyjukról. Az elvált szülők esetében ez nagyon fontos, igaz, nagyon nehéz is, de meg lehet tenni.

De mindenekelőtt azt a kérdést tegyük fel: hogyan neveljünk? Milyen örökségünk van, amelyet át kell adnunk gyermekeinknek?
A legkülönfélébb „kritikus” értelmiségiek ezer módon elhallgattatták a szülőket, hogy megvédjék a fiatal nemzedékeket a családi nevelés – valódi vagy vélt – káraitól. Megvádolták a családot – többek közt – tekintélyelvűséggel, túlzott védelmezéssel, konformizmussal, konfliktusokhoz vezető érzelmi nyomásgyakorlással.
Egyfelől ténylegesen szakadás támadt a család és a társadalom, a család és az iskola között. A nevelési szövetség mára felbomlott. A társadalom és a család közötti nevelési szövetség azért került válságba, mert a kölcsönös bizalom megrendült. Sokféle tünete van ennek. Az iskolában például megromlott a szülők és a tanárok közötti kapcsolat. Olykor feszültségek és kölcsönös bizalmatlanság figyelhető meg, ennek levét pedig természetesen a gyermekek isszák meg.
Másfelől megszaporodtak az úgynevezett „szakértők”, akik átvették a szülők helyét a nevelés legbensőbb területein is. Az érzelmi életről, a személyiségről és annak fejlődéséről, a jogokról és kötelességekről a „szakértők” mindent tudnak: célokat, motivációkat, technikákat. A szülőknek pedig csak az a feladatuk, hogy meghallgassák őket, tanuljanak tőlük és megfeleljenek nekik. Megfosztva szerepüktől gyakran túlságosan is aggályossá válnak, kisajátítják gyermekeiket olyannyira, hogy sosem fegyelmezik őket: „Nem szabad fegyelmezned a gyereked!” Egyre inkább „szakemberekre” bízzák őket, életük legkényesebb és legszemélyesebb dolgaiban is, maguk pedig, egyedül, sarokba vonulnak. Így manapság az a veszély fenyegeti a szülőket, hogy kizárják magukat gyermekeik életéből. Ez súlyos baj! Gyakoriak az ilyen esetek. Nem mondom, hogy mindig ez a helyzet, de előfordul.
A tanító néni az iskolában leszidja a gyereket, és üzen a szülőknek. Hadd meséljek el egy esetet saját életemből. Amikor negyedik elemista voltam, egyszer egy csúnya szót mondtam a tanító nénire, ő pedig, egy kiváló asszony, hívatta anyukámat. Anyukám másnap elment, négyszemközt megbeszélték a dolgot, utána pedig behívtak engem is. Ott a tanító néni előtt anyukám elmagyarázta, hogy csúnya dolog volt, amit csináltam, s nem lett volna szabad. De ezt oly nagy szeretettel tette anyukám, és azt is kérte, hogy kérjek bocsánatot ott rögtön a tanító nénitől. Bocsánatot kértem, és örültem, mert azt mondtam magamban: „Na, ezt megúsztam!” Igen ám, de az csak az első fejezet volt. Amikor hazaértem, jött a második fejezet is… Képzeljétek csak el, ha a tanító néni manapság ilyesmit tenne! Mi történne? Másnap a szülők mindketten vagy csak egyikük már ott is lennének az iskolában, és leszidnák a tanítót, mert hiszen a „szakértők” megmondták, hogy a gyereket nem szabad így leszidni. Megváltoztak az idők! De a szülőknek nem szabad kizárni magukat gyermekeik neveléséből!
Nyilvánvalóan helytelen ez a hozzáállás: nem harmonikus, nem dialogikus, ehelyett arra kell törekedni, hogy a család és a nevelés világának más szereplői, az iskola, az edzések… együttműködjenek egymással, és ne egymás ellenében működjenek.
Hogyan jutottunk ide? Kétségtelen, hogy a szülőknek, vagy jobban mondva, bizonyos nevelési modelleknek a múltban megvoltak a maguk hiányosságai. Ez kétségtelen. De az is igaz, hogy vannak olyan hibák, amelyeket csak a szülőknek van joguk elkövetni, hogy utána azokat helyre is hozhassák oly módon, ahogy rajtuk kívül senki sem képes. Azt is tudjuk továbbá, hogy az élet fukar kézzel bánik velünk: nincs idő a beszélgetésre, a gondolkodásra, egymással való szembenézésre. Sok szülőt „elrabolt” a munka – „Apának, anyának dolgoznia kell!” – és más elfoglaltságok, zavarban vannak gyermekeik új igényeivel és a mai világ bonyolultságával szemben – amely sajnos ilyen, és ilyennek kell elfogadnunk –, és a hibázástól való félelem miatt lebénulva érzik magukat. A probléma azonban nemcsak az, hogy nem beszélgetnek gyermekeikkel. Sőt, a felszínes csevegés nem teszi lehetővé, hogy valódi találkozás jöjjön létre az értelem és a szív szintjén. Inkább azt kérdezzük meg: Igyekszünk-e megérteni, „hol” vannak valójában gyermekeink életútjukon? Hol van a lelkük, tudjuk? És főként: tudni akarjuk? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy ők voltaképpen nem mást várnak tőlünk?

A keresztény közösségeknek az a feladata, hogy segítséget nyújtsanak a családoknak nevelői küldetésükben, és ezt mindenekelőtt Isten igéjének fényével tegyék. Pál apostol emlékeztet bennünket a szülők és a gyermekek kölcsönös kötelességére: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Mindennek a szeretet az alapja, amelyet Isten ad nekünk, az a szeretet, amely „nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. […] Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,5.7). Még a legjobb családokban is szükség van arra, hogy elviseljék egymást, sok türelem kell hozzá! De ilyen az élet! Az életet nem laboratóriumban, hanem a való világban éljük. Maga Jézus is végigjárta a családon belüli nevelés állomásait.
Ebben az esetben is Krisztus szeretetének kegyelme beteljesíti azt, ami bele van írva az emberi természetbe. Mily sok gyönyörű példáját látjuk az emberi bölcsességgel teli keresztény szülőknek! Ők megmutatják, hogy a jó családi nevelés az emberiség tartóoszlopa. A jó családi nevelés társadalmi kisugárzása olyan erőforrás, amely hozzájárulhat a kevésbé szerencsés gyermekeknek jutott űrök, sebek, anya- és apahiány begyógyításához. Ez a kisugárzás valódi csodákra képes, és az egyházban nap mint nap megtörténnek ezek a csodák!
Kívánom, hogy az Úr adja meg a keresztény családoknak a küldetésükhöz szükséges hitet, szabadságot és bátorságot. Ha a családi nevelés újra megtalálja a főszereplőként való működés büszkeségét, sok minden jóra fordul a bizonytalan szülők és a csalódott gyermekek számára egyaránt. Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből – mert száműzték önmagukat gyermekeik neveléséből –, és ismét felvállalják nevelői szerepüket. Reméljük, hogy az Úr megadja a szülőknek ezt a kegyelmet: azt, hogy nem száműzik magukat gyermekeik neveléséből. Nevelői feladatukat pedig egyedül szeretettel, gyengédséggel és türelemmel tudják teljesíteni!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése