Ferenc pápa:
Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből!
Ferenc pápa a családról szóló
katekézisét folytatva a családon belüli nevelés másra átruházhatatlan
feladatáról elmélkedett a Szent Péter téren tartott szerdai általános
kihallgatás keretében május 20-án.
Ma, kedves testvéreim, mivel láttam, hogy sokan
családostul vagytok jelen, szeretnélek így köszönteni titeket: Isten hozott
minden családot, jó napot minden családnak!
Folytatjuk a családról szóló katekézisek sorát.
Ma a család egyik lényegi jellemzőjéről, vagyis arról az alapvető feladatáról
lesz szó, hogy nevelje a gyermekeket, hogy azok felnőjenek az önmagukért és
másokért vállalt felelősségben.
Nagyon szép az, amit az imént hallottunk Szent
Pál apostoltól: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez
kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket
veszítsék” (Kol 3,20–21). Ez bölcs szabály: úgy kell nevelni a gyermekeket,
hogy hallgassanak szüleikre, engedelmeskedjenek szüleiknek, akik viszont nem
parancsolgathatnak visszatetsző módon, hogy ne keserítsék meg gyermekeiket. A
gyermekeknek ugyanis úgy kell növekedniük, hogy ne kedvetlenedjenek el,
lépésről lépésre. Ha ti, szülők azt mondjátok gyermekeiteknek: „Menjünk fel
azon a lépcsőn”, és kézen fogjátok őket, és lépésről lépésre felsegítitek, az
rendben van. Ha viszont azt mondjátok: „Menj fel!” – „De nem bírok!” – „Menj
már!” – nos, ezt hívják a gyermekek elkedvetlenítésének és megkeserítésének: ha
olyasmit kértek tőlük, amire nem képesek. Ezért a szülők és gyermekeik közötti
kapcsolatban bölcsességnek, nagy egyensúlynak kell lennie. Gyermekek,
engedelmeskedjetek szüleiteknek, ez tetszik Istennek. Szülők, ne keserítsétek
meg gyermekeiteket azáltal, hogy olyasmit kértek, amire képtelenek. Úgy
kell velük törődni, hogy felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt
felelősségben.
Az, hogy a nevelés a család egyik lényegi feladata,
magától értődő kijelentésnek tetszhet, de manapság sem hiányoznak a nehézségek.
Nehéz a nevelés azoknak a szülőknek, akik csak este látják gyermekeiket, amikor
fáradtan hazaérkeznek a munkából. Már akinek egyáltalán van munkája! Ez még
nehezebb az elvált szülők számára, akiknek élethelyzete is megnehezíti a
nevelést. Szegénykék, nehezen jöttek ki egymással, elváltak. Nagyon sokszor
túsznak használják a gyermeket: az apa rosszakat mond neki az anyjáról, az anya
rosszakat mond neki az apjáról, és ez nagyon ártalmas. Én viszont azt mondom az
elvált szülőknek: soha, de soha ne használjátok túsznak gyermekeiteket! Ti
elváltatok, sokféle nehézség és ok miatt, az élettől ezt a megpróbáltatást
kaptátok, de ne gyermekeiteknek kelljen a válás súlyát hordozniuk! Ne
használjátok túszként a házasfél felé: azt hallva kell felnőniük, hogy az anya
jókat mond az apjukról, még ha nincsenek is együtt, és az apa jókat mond az
anyjukról. Az elvált szülők esetében ez nagyon fontos, igaz, nagyon nehéz is,
de meg lehet tenni.
De mindenekelőtt azt a kérdést tegyük fel: hogyan
neveljünk? Milyen örökségünk van, amelyet át kell adnunk gyermekeinknek?
A legkülönfélébb „kritikus” értelmiségiek ezer módon
elhallgattatták a szülőket, hogy megvédjék a fiatal nemzedékeket a családi
nevelés – valódi vagy vélt – káraitól. Megvádolták a családot – többek közt –
tekintélyelvűséggel, túlzott védelmezéssel, konformizmussal, konfliktusokhoz
vezető érzelmi nyomásgyakorlással.
Egyfelől ténylegesen szakadás támadt a család és a
társadalom, a család és az iskola között. A nevelési szövetség mára felbomlott.
A társadalom és a család közötti nevelési szövetség azért került válságba, mert
a kölcsönös bizalom megrendült. Sokféle tünete van ennek. Az iskolában például
megromlott a szülők és a tanárok közötti kapcsolat. Olykor feszültségek és
kölcsönös bizalmatlanság figyelhető meg, ennek levét pedig természetesen a
gyermekek isszák meg.
Másfelől megszaporodtak az úgynevezett „szakértők”,
akik átvették a szülők helyét a nevelés legbensőbb területein is. Az érzelmi
életről, a személyiségről és annak fejlődéséről, a jogokról és kötelességekről
a „szakértők” mindent tudnak: célokat, motivációkat, technikákat. A szülőknek
pedig csak az a feladatuk, hogy meghallgassák őket, tanuljanak tőlük és
megfeleljenek nekik. Megfosztva szerepüktől gyakran túlságosan is aggályossá
válnak, kisajátítják gyermekeiket olyannyira, hogy sosem fegyelmezik őket: „Nem
szabad fegyelmezned a gyereked!” Egyre inkább „szakemberekre” bízzák őket,
életük legkényesebb és legszemélyesebb dolgaiban is, maguk pedig, egyedül,
sarokba vonulnak. Így manapság az a veszély fenyegeti a szülőket, hogy kizárják
magukat gyermekeik életéből. Ez súlyos baj! Gyakoriak az ilyen esetek. Nem
mondom, hogy mindig ez a helyzet, de előfordul.
A tanító néni az iskolában leszidja a gyereket, és
üzen a szülőknek. Hadd meséljek el egy esetet saját életemből. Amikor negyedik
elemista voltam, egyszer egy csúnya szót mondtam a tanító nénire, ő pedig, egy
kiváló asszony, hívatta anyukámat. Anyukám másnap elment, négyszemközt
megbeszélték a dolgot, utána pedig behívtak engem is. Ott a tanító néni előtt
anyukám elmagyarázta, hogy csúnya dolog volt, amit csináltam, s nem lett volna
szabad. De ezt oly nagy szeretettel tette anyukám, és azt is kérte, hogy kérjek
bocsánatot ott rögtön a tanító nénitől. Bocsánatot kértem, és örültem, mert azt
mondtam magamban: „Na, ezt megúsztam!” Igen ám, de az csak az első fejezet
volt. Amikor hazaértem, jött a második fejezet is… Képzeljétek csak el, ha a
tanító néni manapság ilyesmit tenne! Mi történne? Másnap a szülők mindketten
vagy csak egyikük már ott is lennének az iskolában, és leszidnák a tanítót,
mert hiszen a „szakértők” megmondták, hogy a gyereket nem szabad így leszidni.
Megváltoztak az idők! De a szülőknek nem szabad kizárni magukat gyermekeik
neveléséből!
Nyilvánvalóan helytelen ez a hozzáállás: nem
harmonikus, nem dialogikus, ehelyett arra kell törekedni, hogy a család és a
nevelés világának más szereplői, az iskola, az edzések… együttműködjenek
egymással, és ne egymás ellenében működjenek.
Hogyan jutottunk ide? Kétségtelen, hogy a szülőknek,
vagy jobban mondva, bizonyos nevelési modelleknek a múltban megvoltak a maguk
hiányosságai. Ez kétségtelen. De az is igaz, hogy vannak olyan hibák, amelyeket
csak a szülőknek van joguk elkövetni, hogy utána azokat helyre is hozhassák oly
módon, ahogy rajtuk kívül senki sem képes. Azt is tudjuk továbbá, hogy az élet
fukar kézzel bánik velünk: nincs idő a beszélgetésre, a gondolkodásra,
egymással való szembenézésre. Sok szülőt „elrabolt” a munka – „Apának, anyának
dolgoznia kell!” – és más elfoglaltságok, zavarban vannak gyermekeik új igényeivel
és a mai világ bonyolultságával szemben – amely sajnos ilyen, és ilyennek kell
elfogadnunk –, és a hibázástól való félelem miatt lebénulva érzik magukat. A
probléma azonban nemcsak az, hogy nem beszélgetnek gyermekeikkel. Sőt, a
felszínes csevegés nem teszi lehetővé, hogy valódi találkozás jöjjön létre az
értelem és a szív szintjén. Inkább azt kérdezzük meg: Igyekszünk-e megérteni,
„hol” vannak valójában gyermekeink életútjukon? Hol van a lelkük, tudjuk? És
főként: tudni akarjuk? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy ők voltaképpen nem
mást várnak tőlünk?
A keresztény közösségeknek az a feladata, hogy
segítséget nyújtsanak a családoknak nevelői küldetésükben, és ezt mindenekelőtt
Isten igéjének fényével tegyék. Pál apostol emlékeztet bennünket a szülők és a
gyermekek kölcsönös kötelességére: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek
mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket,
nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Mindennek a szeretet az alapja,
amelyet Isten ad nekünk, az a szeretet, amely „nem tapintatlan, nem keresi a
maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. […] Mindent eltűr,
mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,5.7). Még a legjobb
családokban is szükség van arra, hogy elviseljék egymást, sok türelem kell
hozzá! De ilyen az élet! Az életet nem laboratóriumban, hanem a való világban
éljük. Maga Jézus is végigjárta a családon belüli nevelés állomásait.
Ebben az esetben is Krisztus szeretetének kegyelme
beteljesíti azt, ami bele van írva az emberi természetbe. Mily sok gyönyörű
példáját látjuk az emberi bölcsességgel teli keresztény szülőknek! Ők
megmutatják, hogy a jó családi nevelés az emberiség tartóoszlopa. A jó családi
nevelés társadalmi kisugárzása olyan erőforrás, amely hozzájárulhat a kevésbé
szerencsés gyermekeknek jutott űrök, sebek, anya- és apahiány begyógyításához.
Ez a kisugárzás valódi csodákra képes, és az egyházban nap mint nap
megtörténnek ezek a csodák!
Kívánom, hogy az Úr adja meg a keresztény
családoknak a küldetésükhöz szükséges hitet, szabadságot és bátorságot. Ha a
családi nevelés újra megtalálja a főszereplőként való működés büszkeségét, sok minden
jóra fordul a bizonytalan szülők és a csalódott gyermekek számára egyaránt. Itt
az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből – mert száműzték
önmagukat gyermekeik neveléséből –, és ismét felvállalják nevelői szerepüket.
Reméljük, hogy az Úr megadja a szülőknek ezt a kegyelmet: azt, hogy nem
száműzik magukat gyermekeik neveléséből. Nevelői feladatukat pedig egyedül
szeretettel, gyengédséggel és türelemmel tudják teljesíteni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése