Egy darab mennyország - Martos atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára
Lukács
evangélista egyetlen hosszú napba sűríti a Feltámadottal való találkozások
történetét: reggel a sírnál „csak” egy angyal ad hírt az asszonyoknak, viszont
délután az emmauszi úton, majd este újra Jeruzsálemben, maga a Feltámadt Jézus
jelenik meg a tanítványoknak. A jól ismert emmauszi történet a tanítványok
csalódottságától vezet hitre ébredésükig és lángoló örömükig. Az esti
jeruzsálemi találkozás története is két részre osztható: az elsőben Jézus
felismerése, a mester sajátos, jól ismert és mégis egészen új valósága áll a
középpontban. A második viszont arra a kérdésre válaszol, milyen jelentősége
van a történteknek az üdvösség nagy drámáját tekintve, és milyen jövő
bontakozik ki belőle ezután. Mindkét részletre igaz, hogy értelmi erőfeszítést
igényel. Jézus tapintatos, érzékeny, szelíd, de kitart abban, hogy övéinek meg
kell érteni az eseményeket, s a megígért Lélek segítségével, akire az utolsó
sor céloz, értő tanúkká kell válniuk.
A
felismerés pillanatait a tanítványok belső zavarodottsága, illetve Jézus
nyugodt és következetes jelenléte jellemzi. „Megrémülnek, félnek”, azután
„örömükben még mindig nem hisznek” – olvassuk. Vajon mitől ijedtek meg? Az
emberi gondolkodás történetében újra meg újra felbukkan az elképzelés, hogy a
szellem több, mint a test, s ezért a testtől független léte is elképzelhető. A
korabeli hitvilág szerint az efféle szellem azonban csak valamiféle korlátozott
értelemben él, sőt gyakran egyenesen a gonosszal van összeköttetésben (vö. Ef
6,12; 1Tim 4,1; ApCsel 5,16 stb.). A tanítványok rettenete korábbi
elképzeléseikből fakad. A borzalmasan szenvedett Jézust, akit immár békében
temetni akartak, szellemként viszontlátni, szellemként, kísértetként maguk
mellett tudni valóban szörnyű. A testtől kínkeservesen búcsúzó ember számára a
kísértő szellemléte a lezáratlanság, az állandósult köztes lét, az örök érvényű
otthontalanság képzetét nyújtja. Jézus feltámadása azonban egészen mást jelent.
Messze meghaladja, amit az ember eddig sejtett saját halál utáni létének
lehetőségeiről. Átalakult, mégis valóságos testi léte ezúttal a szó szerinti
„elérhetőség”, „megérinthetőség” záloga. Azonosítják a keze és a lába, vagyis
sebhelyei – mint Jánosnál –, és azonosítja az étkezés gesztusa, amelyre majd Péter
is emlékezik, az ApCsel 10,41 szerint: „ettünk és ittunk vele, miután
halottaiból feltámadt”. Ez már egy darab mennyország. A tanítványok öröme,
amely még mindig jelenthet túlzást, még mindig lehet a felületesség vagy a
menekülés velejárója is, célhoz talál és megnyugszik Jézus békességében. Lukács
nem írja le, ami itt történik: hogy a tanítványok végre hisznek Jézusban. Talán
azért, mert arra utal: ha mi, az olvasók is megfontoljuk mindezt, nekünk is
hinnünk „kell”.
Jézus
felismerése nem csak pillanatnyi megvilágosodás. Mint az emmauszi úton, Jézus
itt is feltárja övéinek az egész ószövetségi Írás értelmét. Az Írások nem
közölték előre forgatókönyvszerűen a Krisztus életének és halálának részleteit.
Az Írások értelmét ma is a Feltámadott jelenlétében, a benne hívők
közösségében, az Atya ígéretét, vagyis a Vigasztaló Szentlelket várva
fedezhetjük fel. Jézus szavai világra szóló távlatot, ünnepélyes hangulatot
adnak a jelenetnek. A találkozás élményéből felelősség fakad. Názáretben Jézus
megdöbbentette ismerőseit: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek
hallatára.” (Lk 4,21). Most mintha nekünk mondaná szelíd és határozott békével:
„Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése