Ferenc pápa: A gyermekek megtaníthatnak minket újból sírni és nevetni
Ferenc pápa a március 18-ai, Szent Péter téren tartott általános kihallgatáson folytatta katekézissorozatát a családról. Most arról beszélt, milyen nagy ajándékot jelentenek a gyermekek a társadalom számára.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Miután
sorra vettük a családi élet szereplőit – anya, apa, gyerekek, testvérek,
nagyszülők –, a családról szóló katekézisek első részének lezárásaként a
kisgyermekekről szeretnék beszélni. Két alkalmat szánok erre: ma arról szólok,
milyen nagy ajándékot jelentenek a gyermekek az emberiség számára – hiszen ez
az igazság: nagy ajándékot jelentenek az emberiség számára, de ők a nagy
kirekesztettek is, mert még megszületni sem engedik őket; jövő héten pedig a
gyermekeknek okozott sérülésekről szólok. Eszembe jut az a rengeteg gyermek,
akikkel legutóbbi utamon, Ázsiában találkoztam: tele voltak élettel,
lelkesedéssel, ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon sok gyermek emberhez
méltatlan körülmények között él a világban! Egy társadalmat ténylegesen –
nemcsak erkölcsi, hanem szociológiai szempontból is – arról lehet megítélni,
ahogy a gyermekekkel bánik. Ebből látszik, hogy szabad vagy a nemzetközi
érdekek szolgaságában vergődő társadalomról van-e szó.
Az
első dolog, amire a kisgyermekek emlékeztetnek minket, az, hogy életünk első
éveiben mindnyájan teljesen mások gondoskodásától és jóakaratától függtünk.
Isten Fia sem vonta ki magát ez alól. Ezt a titkot szemléljük minden évben
karácsonykor. A betlehemi jászol az a kép, amely a legegyszerűbben és
legközvetlenebb módon közvetíti számunkra ezt a valóságot. Milyen érdekes:
Istennek nem okoz nehézséget, hogy megértesse magát a gyermekekkel, a gyermekek
pedig probléma nélkül megértik Istent. Nem véletlen, hogy az evangéliumban
Jézus gyönyörű és erős szavakkal szól a „kicsinyekről”. A „kicsinyek” az
evangélium szóhasználatában mindazokat jelenti, akik mások segítségétől
függnek, kivált a kisgyermekek. Azt mondja például Jézus: „Dicsőítelek, Atyám,
menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és műveltek elől, de
kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” (Mt 11,25). Máshol pedig ezt mondja:
„Vigyázzatok, egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy
angyalaik a mennyben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10).
A
gyermekek tehát létüknél fogva nagy gazdagságot jelentenek az emberiség
számára, de az egyház számára is, mert állandóan az Isten országába való
belépés feltételére figyelmeztetnek bennünket, arra tudniillik, hogy ne
tekintsük magunkat önmagunkban elégségesnek, hanem olyanoknak, akik segítségre,
szeretetre és megbocsátásra szorulnak. Mindnyájan segítségre, szeretetre és
megbocsátásra szorulunk!
A
gyermekek egy másik szép dologra is emlékeztetnek bennünket, arra, hogy mindig
gyermekek vagyunk: még akkor is, ha valaki felnőtt lesz, megöregszik, akkor is,
ha szülő lesz, ha felelősséget visel másokért, mindezek mélyén megmarad
gyermeki identitása. Mindnyájan gyermekek vagyunk. Ez pedig mindig eszünkbe
juttatja azt a tényt, hogy az életet nem mi adtuk magunknak, hanem kaptuk. Az
élet nagy adománya az első ajándék, amelyet kaptunk. Néha fennáll a veszélye,
hogy erről elfeledkezve élünk, mintha mi lennénk létünk urai, miközben gyökeresen
függő helyzetben vagyunk. Igazából nagy öröm azt érezni, hogy minden
életszakaszban, minden helyzetben, bármilyenek is legyenek szociális
életkörülményeink, gyermekek vagyunk és gyermekek maradunk. Ez az az alapvető
üzenet, amelyet a gyermekek puszta létükkel adnak nekünk: pusztán a
jelenlétükkel emlékeztetnek bennünket arra, hogy mindnyájan gyermekek vagyunk.
Igazából
oly sok ajándék, oly sok érték van, amit a gyermekek adnak az emberiségnek!
Csak néhányat említek.
Hozzák
a maguk látásmódját: ahogy a valóságot látják, bizalommal teli és tiszta
tekintettel. A gyermek ösztönösen bízik apjában és anyjában. Ösztönösen bízik
Istenben, Jézusban és Szűz Máriában. Belső látása tiszta, még nem szennyezte be
gonoszság, a kettősség, nem szennyezték be az élet „lerakódásai”, amelyek
megkeményítik a szívet. Tudjuk, hogy a gyermekekben is megvan az eredendő bűn,
ők is tudnak önzőek lenni, de bensőjükben mégis egyfajta tisztaságot és
egyszerűséget őriznek. A gyermekek nem diplomatikusak! Azt mondják, amit
éreznek, azt mondják, amit látnak, egyenesen. Sokszor nehéz helyzetbe is hozzák
szüleiket, amikor idegenek előtt beszélnek: „Ez nem tetszik, mert ronda!” Mert
a gyermekek azt mondják, amit gondolnak, nem kétszínűek, még nem tették
magukévá a kettős játszma tudományát, amelyet mi, felnőttek sajnos már
elsajátítottunk.
A
gyermekek továbbá – lelkük egyszerűségében – magukkal hozzák azt a képességet,
hogy elfogadják a gyengédséget és gyengédek legyenek másokhoz. A gyengédség azt
jelenti, hogy valakinek „hússzíve” és nem „kőszíve” van, ahogy a Szentírás
mondja (vö. Ez 36,26). A gyengédség költészetet is jelent: „érezni” a dolgokat
és az eseményeket, nem puszta tárgyaknak tekinteni őket, nem pusztán használni
őket, mert hasznosak…
A
gyermekek tudnak nevetni és sírni. Vannak köztük, akik mosolyognak, amikor
felemelem, hogy megöleljem őket, mások viszont egyből elsírják magukat, amikor
meglátják a fehér ruhámat, és azt hiszik, orvos vagyok, és „szurit” akarok
nekik adni. A gyermekek ilyenek: mosolyognak és sírnak. Két olyan dolog ez, ami
nálunk, nagyoknál „le van kapcsolva”, nem vagyunk többé képesek rá. A mosolyunk
sokszor kényszeredett, élettelen, nem szívből jövő hahotázás, hanem megjátszott
művigyor. A gyermekek viszont természetesen nevetnek és természetesen sírnak.
Ez mindig a szívtől függ, gyakran kikapcsol a szívünk, és elveszíti képességét
a nevetésre és a sírásra. A gyermekek viszont megtaníthatnak minket újból sírni
és nevetni! Érdemes megkérdezni magunktól: ösztönösen nevetek-e, felhőtlenül,
szívből, vagy pedig mesterséges a mosolyom? Tudok-e még sírni, vagy
elvesztettem képességemet a sírásra? Két nagyon emberi kérdés, amelyre a
gyerekek késztetnek minket.
Ezen
okok miatt kéri Jézus tanítványaitól, hogy „váljanak olyanokká, amilyenek a
gyermekek”, mert „ilyeneké Isten országa” (vö. Mt 18,3; Mk 10,14).
Kedves testvéreim! A gyermekek életet hoznak, örömet, reményt, de bajt
is. Az élet már csak ilyen! Nyilvánvalóan gondot is jelentenek, néha komoly
nehézségek elé állítanak. De jobb egy ilyen gondokkal és nehézségekkel küzdő
társadalom, mint egy gyermekek nélkül maradt szomorú és szürke társadalom!
Amikor pedig azt látjuk, hogy a születési arányszám egy társadalomban éppen
csak eléri az egy százalékot, kijelenthetjük, az egy szürke és szomorú
társadalom, mert gyermekek nélkül maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése