Az egyház határtalan és mindenki anyja
Ferenc pápa üzenete 2015. január 18-ára, a vándorlók és menekültek világnapjára.
Kedves Testvérek!
Jézus
„a legjobb hithirdető és maga az evangélium” (Evangelii gaudium
apostoli buzdítás, 209). Odaadó gondoskodása, különösen a legsebezhetőbb és
kitaszított emberek iránt, mindenkit arra ösztönöz, hogy gondoskodjon a
leggyengébbekről és fedezze fel arcát mindenek előtt az új formában jelentkező
szegénység és rabszolgaság áldozataiban. Az Úr mondja: „Éhes voltam, és adtatok
ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem
volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam,
és fölkerestetek” (Mt 25, 35-36). A földön zarándokló és a magát mindenki
édesanyjának valló egyháznak ezért az a küldetése, hogy Jézus Krisztust
szeresse, imádja és szeresse, különösen a legszegényebb és legelhanyagoltabb
emberekben; egészen biztosan közéjük tartoznak a vándorlók és menekültek, akik
megpróbálnak szabadulni életveszélyes és drámai helyzetükből. Idén ezért lett a
vándorlók és menekültek világnapjának témája: Az egyház határtalan és
mindenki anyja.
Az
egyház valóban kiterjeszti ölelő karjait, hogy korlátlanul befogadjon minden
népet, különbségtétel nélkül, és hirdesse mindenkinek: „Isten a szeretet” (1 Jn
4, 8.16). Halála és feltámadása után Jézus azzal bízta meg tanítványait, hogy
tanúi legyenek és hirdessék az öröm és irgalmasság evangéliumát. Pünkösdkor az
apostolok erre bátran és lelkesen kiléptek az utolsó vacsora terméből; a
Szentlélek ereje győzedelmeskedett kétségeik és bizonytalankodásuk felett, és
azt is elérte, hogy igehirdetésüket mindenki megértette a saját nyelvén. Így
kezdettől fogva az egyház egy olyan édesanya képévé vált, akinek szíve
korlátlanul nyitva áll mindenkinek az egész világon. Ez a küldetés már kétezer
éves múlttal rendelkezik, a missziós hithirdetés pedig már az első századoktól
kihangsúlyozta az egyház egyetemes anyaságát, amit aztán a szentatyák írásai
továbbfejlesztettek, és a II. Vatikáni Zsinat is újra felélesztett. A zsinati
atyák „ecclesia mater”-ről beszéltek, hogy megmagyarázzák annak természetét,
hiszen ez az egyházanya életet ad gyermekeinek, tagjai közé fogadja őket és
gondoskodik róluk (vö. Dogmatikai konstitúció az egyházról, Lumen gentium,
14).
Az
egyház, amely nem ismer határokat és mindenki édesanyja, terjeszti a
szolidaritás és befogadás kultúráját az egész világon, minden nép között, és
ezért senkit sem szabad haszontalan, rossz helyen tartózkodó, vagy
kiselejtezendő személynek tekinteni. Ha a keresztény közösség valóban átéli az
egyháznak ezt az anyaságát, akkor táplálja, eligazítja az embereket, utat mutat
és türelmesen segít, egyre közelebb kerül hozzájuk az imádság és az irgalmasság
cselekedetei által.
Ma
mindez különös jelentőséggel rendelkezik. Korunkban ugyanis, tanúi vagyunk egy
valóban széleskörű migrációnak; sokan elhagyják származási helyüket, kockázatos
utazásokra vállalkoznak, magukkal cipelik reményeikkel, félelmeikkel és
vágyaikkal teli poggyászaikat és emberibb életfeltételeket keresnek. Ez a
vándormozgalom azonban, nem ritkán bizalmatlanságot és az ellenségeskedést idéz
elő még a keresztény közösségekben is, még mielőtt bárki megismerte volna az
említett személyek sorsát, üldöztetését, vagy éppen nyomorát. Ezek a
gyanakvások és előítéletek ilyenkor konfliktusba kerülnek a bibliai paranccsal,
miszerint: tisztelettel és együtt érző szeretettel be kell fogadnunk a
szükséget szenvedő idegent.
Egy
részről, megszólal bennünk a lelkiismeret hívogató szava: legyünk érzékenyek az
emberi nyomor iránt és gyakoroljuk a felebaráti szeretet parancsát, amelyet
Jézus akkor hagyott ránk, amikor azonosította magát az idegenekkel, a
szenvedőkkel, az erőszak és kizsákmányolás minden ártatlan áldozatával. Más
részről, emberi természetünk gyengeségének következtében, érezzük azt a
kísértést is, „hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak
az Úr sebeitől” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270).
A hit,
remény és szeretet bátorsága azonban azt is lehetővé teszi, hogy leszűkítsük az
emberi tragédiáktól elválasztó távolságokat. Jézus Krisztus ugyanis azt várja
tőlünk, hogy felismerjük Őt a vándorlókban és a menekültekben, a száműzött és
hontalan emberekben; általuk is arra szólít minket, hogy osszuk meg velük
anyagi tartalékainkat és esetleg még abból a jólétből is adjunk fel valamit,
amelyért valamikor jól megdolgoztunk. Erre emlékeztetett VI. Pál pápa, amikor
kijelentette: „a kedvezőbb helyzetben lévőknek kötelességük bizonyos jogaikról
lemondani, hogy javaikat bőkezűbben bocsáthassák mások rendelkezésére” (Octogesima
adveniens apostoli buzdítás, 1971. május 14., 23).
Mindezeken
túl a mai társadalmak multikulturális jellege is arra ösztönzi az egyházat,
hogy vállalja a szolidaritás, a közösségépítés és az evangelizáció új
feladatait. A vándormozgalom sürgeti az emberek és kultúrák harmonikus együttélésének
szavatolását, azoknak az értékeknek az elmélyítését és megerősítését, amelyekre
mindig szükség van. A cél eléréséhez azonban nem elegendő a puszta tolerancia,
amely csupán csak megnyitja és egyengeti az utat a különbözőségek tisztelete, a
különböző származással és kultúrával rendelkező emberek együttélése felé. Ez
egybevág az egyház hivatásával, hogy áthidalja a határokat és segítse „a
védekezés és félelem, az érdektelenség és kirekesztés magatartásformák ...
felcserélését egy olyan magatartással, amelynek alapját a ’találkozás
kultúrája’ képezi. Egyedül csak ez által sikerül felépíteni az igazságosabb,
testvériesebb és jobb világot” (Üzenet a vándorlók és menekültek
világnapjára, 2014).
A
vándormozgalom mindenesetre akkora méreteket öltött, hogy azt csak az államok
és a nemzetközi szervezetek összefogásával, rendszeres és szoros
együttműködésével lehet hatékonyan szabályozni és kezelni. A vándorlás
valójában mindenkit cselekvésre szólít, nemcsak a jelenség méretei miatt, hanem
„az általa felvetett társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási
problémák és a megrendítő drámai kihívások miatt is, amelyek előtt az egyes
nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll” (XVI. Benedek, Caritas in
veritate enciklika, 2009. június 29., 62).
Napjainkban
napirenden vannak a nemzetközi viták a migráció kezelésének módozatairól, jogi
szabályozásáról, ezek célszerűségéről, arról, hogy miként lehetne megbirkózni a
vándorlás jelenségével. Létezik sok olyan nemzetközi, nemzeti és helyi
szervezet és intézmény is, amely ugyancsak azok szolgálatára szenteli erejét és
munkáját, akik a kivándorlással keresik a jobb életlehetőségeket. Nagylelkű és
dicséretes fáradozásuk ellenére mégis szükség van a személyi méltóság és
emberközpontúság védelmére épülő, egyetemes együttműködés hálózatával is
rendelkező, mélyreható és hatékony akciókra. Ez által még hatékonyabbá válik a
küzdelem a kriminális és gyilkos emberkereskedelemmel, az alapvető emberi jogok
megsértésével, az erőszak, a zsarnokság és a rabszolgaság minden formájával
szemben. Ez az együttműködés azonban megkívánja a kölcsönösséget, a készséges
és bizalmas együtt munkálkodást, abban a tudatban, hogy „a felsorolt
jelenségekhez párosuló nehézségekkel egyetlen ország sem képes egyedül
megbirkózni, mert azok olyan szerteágazók, hogy időközben már minden kontinenst
elértek, a bevándorlás és kivándorlás mindkét mozgási irányának megfelelően” (Üzenet
a vándorlók és menekültek világnapjára, 2014).
Annak
érdekében, hogy a vándorlók életkörülményeit emberibbé tegyük, az elvándorlás
globális jelenségére, mindenképpen a felebaráti szeretet és az együttműködés
globalizációjával kell válaszolnunk. Ugyanakkor erősíteni kell a megfelelő
feltételeket teremtő törekvéseket, amelyek szavatolni tudják a kiváltó okok
fokozatos csökkentését, az egymást kölcsönösen kiváltó háborúk és éhínségek
megszüntetését, amelyek egész népeket ösztönöznek arra, hogy elhagyják saját
szülőföldjüket.
A
vándorlók és menekültek iránti szolidaritáshoz párosuljon a bátorság és a
kreativitás. Erre azért van szükség, mert ezek segítségével világszerte
kibontakozhat egy igazságos és megfelelő gazdasági és finánc rend, azzal a béke
iránti fokozott elkötelezettséggel, amely minden igazi haladás nélkülözhetetlen
feltétele.
Kedves
Vándorlók és Menekültek! Nektek különös helyetek van az egyház szívében és
segítetek neki, hogy szívének dimenziói még inkább kitáguljanak és így anyasága
még inkább megnyilvánuljon az egész emberi család iránt. Sose veszítsétek el
bizalmatokat és reményeteket! Gondoljunk az Egyiptomba menekülő Szent Családra:
a Boldogságos Szűz Mária anyai, és Szent József gondoskodó szívében mindig élt
az a töretlen bizalom, hogy Isten sohase hagyja el őket. Hozzájuk hasonlóan
bízzatok ti is az Úrban! Az ő oltalmukba ajánllak benneteket és szívből adom
rátok apostoli áldásomat.
Vatikán,
2014. szeptember 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése